Sokan írtunk verset vagy novellát kamaszkorunkban, mégsem lettünk költők vagy írók. Nem is ezzel a szándékkal írtuk, csak úgy jött. Megfogalmaztuk érzelmeinket bice-bóca versekben, és bár nem volt tökéletes a mű, mégis büszkék voltunk magunkra. És joggal! Általában az asztalfiókban maradt az írás, vagy megmutattuk a haveroknak. Néha jó lett volna, ha műveinket mások is olvasták volna.
	A Te oldalad most ezt a lehetőséget kínálja neked. Küldj nekünk a necc@necc.hu e-mailre vagy postán a főoldalon található címre) olyan művet - verset, novellát, esszét, kritikát, interjút, dolgozatot... vagy akár fotót -, amit te írtál, készítettél, fotóztál, és büszke vagy rá, mert nagyon jól sikerült. És ami a legfontosabb, hogy szívesen vennéd, ha bárki láthatná!

Egyetlen olvasómról Azt hittem lemondhatok róla végképp hogy nem képes születni vers már egy sem hiányát üdvözölhettem volna mint békét és az íróasztal helyett ülnék egy meccsen vagy csak úgy lemennék a Moszkva-térre tudva: nem találkozhatunk mi ketten ő mégis szomjas a könnyre, szomjas a vérre nem tudok az ágyon végignyúlni gyepedten Azt hiszem versből sok lenne már egy is bújócskázni félelmem erdejében de számára tetsző szenvedésem, mindegyik ha tarkón ragad, liheg: a nyomodba értem pedig azt hittem: nem lesz hozzá közöm hogy nem rántok már tollat Múzsa szóra a lépcsőfordulóban ő mégis rám köszön attila mellé engem állít dobogóra Paranoiám lett: néha megállok félni kezdtek tőle mint önmagamtól azon gondolkodom mit csinál, merre jár most és rajta jár az eszem minden alkonyatkor majd fájni kezd felnőtt-férfi magányom üldözni kezdem mint versben önmagam egy meccsen ül, vagy cukrot szopogat az ágyon?... -a lépcsőház üres, a telefon szótalan MÓRITZ MÁTYÁS

A napot csak sejtem kocsmaszagú idegennel a bőröm alatt most is tántorgok valami fájdalomban és öreg érzékkel tudom mi következik és hogy mi lenne a dolgom a még jottányi életemben én az egy szóra és látomásra éhes egy macska fényes szeme gyullad és én ugyanazt a percet taposom tudva hogy a valóság sötétebb mint az árnyék üvöltenék mint akinek szegeket vernek a torkába miközben tűz lobog és a vér ömlik minden mocskos büdös nedves nehéz és a dér úgy csíp mint a férgek egy kutya tetemén csak a jég fénye csillan megsimogatnám mint álmaim házőrzőjét szennyes lepedők integetnek és muzsikaszót okád a kocsmák szája miközben tolvajként jár a szél házról házra én meg egy hajléktalant földre ledőlt fának nézek otthon majd magamra zárom az ajtót és megkezdem életem hátralevő részét száraz szemekkel magamba meredve míg nem jön egy angyal kinek keze majd kásás hóként fed MÓRITZ MÁTYÁS 2006. január 31.

Tűrni, várni, törni, marni Arrébb tolni e széket, ni a homályba nem révedni gyászvirágot nem gyomlálni két lábbal nem sírban állni öklömre nem húzni kesztyűt nem megszegni minden esküt magamat nem ütlegelni rossz napokon nem felkelni a vadakat elterelni két kézzel nem dudvát hányni két lábbal nem sárban állni csőszként óvni a sarjakat elzavarni a varjakat te vagy nekem senki másom csúfnak engem más ne lásson megcáfolni amit hittem megszületni hetediknek repülni est hollószárnyán nem dúdolni búsan árván köntös nélkül nem megfázni meztelenül nem megázni tört vágyak közt nem aludni világra nem haragudni fájdalmamat nem cifrázni ellenekkel kezet rázni felejtsem ha sírni kezdtem törjön rám a vágy veszetten ha szerettek nem kiáltok ölelem a faló lángot feltámadott ezer sebes megbocsátó félelmetes ki megszólít a nevemen legyek halott vagy eleven MÓRITZ MÁTYÁS 2006. január 16-17.

Epitáfium "lucsok mocsok zokog tocsog" Petri György Részeg napok, részeg emberek, éjek Annyi megfáradt asszony, gyermek, férfi Bénasággal vert testtel mitől féljek Nem tudom kihez kellene megtérni Hegyén és hátán a sok komor ember Szívűk ezeregy rabigától nehéz Mindegyikük küszködik a förtelemmel Aljasságunkban az Isten le sem néz A házak fénybe fagyva tündökölnek Megfér egymás mellett koldus és bolond Menthetetlen tönkre várjuk a földet Gyenge agyunk gondolkodni csődöt mond Nézünk csak örömtelen békességgel Megtart a gyűlölet mint a formalin Küzdünk tavasszal, nyárral, ősszel, téllel Nem is vigasztal minket más csak a kín Az emberek álmatagon utálnak Élnek a mocskos pénz bűvöletében Minden teremtője megvetni fáradt Menekülünk mint a megzavart férgek Nyaljuk csak a kőleves üres tálját Átok van szórva fejünkre a mennyből Nyögjük csak a sors langyos nyavalyáját A megváltás fortyog, takonyból, enyvből A rettenthetetlen hülyék kora ez Minden nap aktuális a maholnap A vég komor feloldással sorra vesz A jelöltek csaholnak és loholnak Alantas minden gondolat és ihlet Vergődünk csak és unjuk iszonyúan Itt már a legrosszabb rossz sem segíthet Ha nem tenné meg más, én lőném agyon magam MÓRITZ MÁTYÁS 2006. január 6.

Tűzkeresztség Nehéz szavakba önteni a velem történteket, és tartok attól, hogy ha bármelyik rokonom is olvassa elbeszélésemet, megszakít velem minden addigi kapcsolatot, felhív telefonon és elhord minden fajta hülyének és idiótának, akinek elment az a maradék józan esze is, a legközelebbi találkozásunk alkalmából gátlástalanul a képembe nevet, vagy egy kocsmában újságolja el ivócimboráinak, hogy mekkora ökör is az ő ismerőse. Nem is tudom hogy hol kezdjem. Az is megfordult már nem egyszer a fejemben, hogy hagyom az egészet a csudába, nem fárasztok senkit ezzel a történettel, mert legfeljebb csak egy lesz a sok közül. Annyi biztos hogy soha eddig nem foglalkoztam azzal hogy léteznek e földönkívüliek, mert képtelenségnek tartottam az egészet. Ha léteznek, akkor ugye hol van a két kézzel fogható, megfellebbezhetetlen, megkérdőjelezhetetlen, vitathatatlan, kikezdhetetlen, támadhatatlan bizonyíték? Még az az adat sem igen hozott lázba, hogy az elmúlt hatvan esztendő során világszerte, körülbelül öt millió ufóbejelentést regisztráltak és tartanak számon. Mert persze hogy nem hiszek az ezerszám megjelenő elmosódott, fekete-fehér képeknek, és a sok nevetséges történetnek, amit a sok nagy fantáziával megvert szemtanú kitalál. Persze a történtekkor éppen nem működött a kamera, a fényképezőgép bekrepált, a mobiltelefon kamerája csődöt mondott, épp nem volt más aki lássa az esetet, satöbbi. Olvasni elolvastam kíváncsiságból egy-két élménybeszámolót, de inkább csak izgalmasnak gondoltam, mint valódinak, és hihetőnek. Iparágnak tituláltam az egész ufolizmust, ufonautizmus, hiszen ellehet a zöldekkel adni pólót, könyveket, kitűzőket, magazinokat, és filmre lehet vinni történeteket, amin elgondolkozunk, aztán legfeljebb elfelejtjük az egészet, pár álmatlan éjszaka után. Legutóbb talán az E.T.-t láttam videokazettán, és ha már minden áron el kellene képzelnem az idegeneket, akkor én is szívesen látnám őket ilyen kedvesnek, barátságosnak, és félénknek. Még évekkel ezelőtt egy ismerősöm ajánlott egy csendes helyett, és idén került sor arra hogy a nyári szabadságomat egy kis tópart mellett tölthetem. A hely tényleg festői volt, nyugodt, csendes, idilli, olyan környezet fogadott ahol az ember egyedül érezheti magát gondolataival, ahol kikapcsol, és kiszakad a mindennapok őrületéből, taposó malmából. Érdekes módon nem is volt messze otthonomtól, de ezeddig még nem volt szerencsém erre vetődni. Az építkezések persze már megkezdődtek, hogy a tó köré panziókat húzzanak fel, de ez most szünetelt valami oknál fogva, és persze csak a bulvárlapok szellőztették meg azt az értesülésüket, hogy mindenek az az oka, hogy több építő munkás életét vesztette, de ha hinni lehet az újságíróknak, egy harminc körüli férfi, nyomtalanul eltűnt, és azóta sem került elő. Ennek már vagy két hete. A környéken lakók nem igazán hittek ezeknek a meséknek, de örülnek annak hogy nem bőgnek a motorok, és nem vágják halomra a gyönyörű fákat, amelyek mintegy körbefogják a tavat. Gyermekeim egy iskolai táborban voltak, feleségemet még lekötötték a munkahelyi adminisztrációk, de ahogy ígérte, ha ideje engedi rám csörög és meglátogat. Ezért ha nem is szerettem, de magamnál hordtam a maroktelefont. Napközben legfőképpen olvastam, vagy tévét néztem, és mivel sok tartalmas műsort nem találtam a három fogható csatorna között, elnyomott az álom. Arra ébredtem hogy nem tudom hol vagyok. Idegennek tetszett minden. Próbáltam lassan felmérni a helyzetemet, kinyújtottam volna a kezem hogy az asztali lámpa kapcsolóját elérjem, de egyik kezem sem mozdult. Kegyetlen szorítást éreztem, mintha valaki karon ragadott volna, és nem akarna elengedni. De nem kezek voltak amelyek rabságban tartottak, hanem szíjak. Ki voltam szíjazva. Annyira abszurdnak tűnt ez az egész, hogy nem tudtam sírjak-e vagy nevessek. Tréfának sem gondolhattam, mert feleségemen és barátomon kívül senki nem tudja hogy itt vagyok, és nem hiszem hogy egy műtőasztalt is magukkal cipeltek volna a hecc és az ugratás kedvéért, mert hogy egy fém asztalon feküdtem, illetve fémnek gondoltam akkor, igaz nem volt hideg. Nem tudom mennyi idő telt el, mire ráeszméltem hogy egy boncterem szerű helyen vagyok, de a hely rengeteg számomra ismeretlen és beazonosíthatatlan műszerrel, tárgyal, eszközzel, bútorral volt tele. Lámpát mint ahogy kapcsolót sem láttam sehol, mégis a fény ami megtöltötte a helységet, szinte vakító és perzselő volt. Nem is tudtam elképzelni hogy elrablóim és fogvatatóim hogyan bírják ki ezt a klímát. Átfutott az agyamon hogy biztos ilyen módon akarnak kínozni, ha a kiszíjazás nem lenne elég. A lábamat már meg sem próbáltam mozdítani, hiszen megemelve a fejem, láttam hogy két pánt fogja az asztalhoz. A szoba úgy nézett ki mint egy üveg kupola. Jobbra fordítottam fejem, és az egyik üvegtábláról magamat láttam viszont, ahogy tehetetlenül és kiszolgáltatottan heverek az átkozott asztalon, mint egy darab kikészített hús, ami arra vár, hogy elektródákat vezessenek bele, és hogy szakavatott kezek boncolják fel, választ keresve olyan kérdésekre, amiről akkor fogalmam sem lehetett. Ahogy néztem magamat, tekintetem lejjebb siklott, és rádöbbentem hogy az asztalnak nincsenek lábai, hanem a levegőben áll. Már időm sem maradt meglepődni, mikor számomra eddig még nem hallott nyelvnek a foszlányai szűrődtek be egy másik szobából, de nem tudtam hogy honnan, mert ajtót egyet sem láttam. A hang ami betöltötte a szobát leginkább egy tücsök ciripeléshez hasonlított, vagy mintha valaki egy gyermek vékony hangját próbálná meg leutánozni. A dialektus rövid volt, szinte azt mondanám hogy tájékoztató jellegű, katonás és szigorú. Nem tudtam hova forduljak, honnan várjam nem kívánt orvosaim érkeztét, és nem tudtam mire, kikre számítsak. Kedvem lett volna segítségért kiáltani, vagy csak kiordítani magamból a fájdalmat és a dühöt, hogy miért én vagyok itt, miért velem történik ez a rémálom. Lidérces volt az egész, és eszembe sem jutott hogy utólag majd kiszínezve a történetet, előadom másnak is, mert még én sem hittem el, hogy mindez a valóság, és hogy nem a fantáziám űz belőlem bolondot. Ahogy mozdulni, úgy hangot kiadni sem voltam képes, és néha mintha süket is lettem volna, mert olyan nyomasztó lett a csend, hogy már-már élő halottnak éreztem magam, akit élve eltemettek, esélyt sem adva a menekülésre. Kiáltani nem tudok, és ha valahogy meg is szabadulok a béklyóimtól, ugyan hogy menekülnék el, mikor se egy kijárat, se egy ablak nem törte meg a szoba idegesítő tökéletességét és szimmetriáját?... és féltem is volna leugrani az asztalról, mert nem láttam padlót, inkább valami vízszerű dolgot, ami törékenynek és veszélyesnek tűnt számomra. A színét nem tudnám leírni, és hogy őszinte legyek, mintha bizonyos időközönként változott is volna. Próbáltam csak magamra figyelni, nem elveszteni a fejem, és próbáltam becsukni a szemeimet, hogy még véletlenül se találkozzon a tekintetem túszul ejtőimmel, vagy hogy felfedezzek még valami furcsaságot a szobában, ami mintha forgott volna, de lehet hogy csak én szédültem. Talán az éhségtől, hiszen reggel óta nem ettem, és a szomjúság is rám tört. Inni ittam az elalvás előtt, de hogy reggel vagy este volt, nem tudtam. Az órámra hagyatkozhattam egyedül, de persze hogy bedöglött. A mobilon is van óra futott át az agyamon, de az meg a farzsebemben van, csak azt nem értettem hogy akkor miért nem érzem. Szemeimet bár nehéznek éreztem, nem voltam képes lecsukni őket. De nem ez volt az egyetlen amitől megijedtem. Hiszen a mellkasom nem süllyedt és emelkedett. Egész egyszerűen nem lélegeztem, mégsem kezdtem el fuldokolni, levegőért kapkodni. Egyre jobban kezdet az a gyanúm megerősödni hogy nem is élek, és az elrablóim most döntenek a további sorsomról. Szinte már várni kezdtem a találkozást, azt hogy történjen már valami. Az időérzékemet elveszítettem, mint ahogy a ruhadarabjaimat is, mert hogy meztelenül hevertem, mint ahogy egy hullaházban szokás és dívik, humorizáltam magamban. Hírtelen egy éles és semmivel össze nem téveszthető hang törte, szakította meg a teljes csendet, ami inkább nyugtalanító volt, mintsem ideg csillapító. A mobiltelefonom volt az, amit néma üzemmódra állítottam, vagy legalábbis úgy emlékeztem. De a mobilt nem láttam sehol. Minduntalan csörgött, és megijedtem hogy egy családtag vagy rokon most kezd el aggódni értem. De arra nem számíthattam hogy a rendőrséget értesítik, mert ha nem is találnak meg, honnan is sejtenék hogy hol vagyok? Míg ezen törtem a fejem, a fal egy része barnára váltott, majd koromfeketévé, és belépett vagy inkább belebegett rajta két alak, akiken mintha valami szkafander szerű ruha feszült volna, de lehet hogy csak a bőrük volt az. Oldalt álltak nekem, mozdulatlanná dermedve pár pillanatig, majd felém fordultak, egyikük kezében a mobiltelefon hevert, amit úgy tartott három hosszú újjávall, mintha egy még soha nem látott kincs lenne, ami most már csak az övé, de amelynek a titkára nagyon kíváncsiak lennének. Azt gondoltam hogyha bármikor is összehoz a rossz sors egy nem földi lénnyel, akkor pánikba esem, elájulok, vagy rosszul leszek, de ez esetben valami nyugalom lett úrrá rajtam, átjárt valami eddig még meg nem tapasztalt harmónia. Még az sem zavart a jelenlétükben hogy anyaszült meztelen vagyok, pedig alapjában véve egy szégyenlős ember vagyok. Furcsa pillantásokat követve, az asztalhoz jöttek, és kis idő elteltével, a fekete szemüknek hitt szerv szétnyílt mint egy fotocella, és két tapogató szerv nyúlt ki, és vizsgálta végig a testem. Már szinte arra számítottam hogy egy tű ugrik ki belőle, vagy hogy egy vágó szerkezet szabdal szét élve, de szerencsémre egyik sem következett be. A tapogató visszacsúszott a helyére, és az az idegen akinél a mobilon volt, elkezdte a testem felett pár centivel a mobilt mozgatni, mintha az, valami orvosi segédeszköz lenne. Próbáltam volna elmagyarázni és az értésére adni hogy nem fog vele semmit elérni így, de csak tehetetlenül néztem, majd nem tudtam megállni hogy el ne nevessem magam, vagy legalábbis hogy elhúzzam a számat, mert véletlenül a kamera gombját sikerült megnyomnia, és pont akkor, mikor a nemi szervem fölött járt. Nevetésemtől mintha megijedtek volna, mert meghátráltak, tettek egy lépést hátra, és szinte tehetetlenül álltak, hogy most mit tegyenek. Az egyikük egy papírt vett el egy asztalról, és nézegetni kezdtem vagy inkább vizsgálgatni. Forgatta jobbra és balra, majd hozzám lépett, és a képembe nyomta. Legnagyobb meglepetésemre a lányommal és a fiammal néztem farkasszemet, de nem tudtam hogy ehhez honnan jutottak, hiszen ez a kép csak a mobillomba van elmentve. Mintha kérdezni akart volna valamit az alak, de nem értettem, bár beszélni már tudtam. Idegesen mutogatni kezdett a képre. A társa mindeközben kioldotta a szíjakat, és felsegített az ágyon, hogy feltudjak ülni. A képért nyúltam, hogy megmutassam hogy ezek a gyermekeim, de az idegen félve attól hogy elveszem az ereklyét, elhúzta előlem, és visszatette az asztalra. A kiszabadítómhoz fordultam és bár nem fűztem sok reményt, ahhoz hogy megért, azt mondtam neki hogy a tiéd lehet, megtarthatod, legyen ez a zálog. Utána ezt megismételtem a szemlátomást szigorúbb másik idegennek is, aki mintha bólintott volna egyet az ajánlatomra és felajánlásomra. Persze csak titkon reménykedhettem, abban hogy el is engednek, mert nem voltam abban a helyzetben hogy én diktáljak, hiszen túlerőben is vannak, mert bár nem láttam rajtuk egy izomköteget sem, mikor mozogtak sem mozdult a húsuk, de ahogy felsegített a kedvesebbik, azt éreztem, hogy könnyű szerrel szét is törhetné a csontjaimat. A két idegen egymásra nézett mint két kisgyerek, akik most zsákmányoltak egy számukra még ismeretlen dolgot, és egy dobozból a ruháimat vették elő, és tették mellém az asztalra. Rámutattak az összehajtogatott csomagra, és egy másik csomagot vettek elő, szintén ruhának tetszett, majd erre is ráböktek, mintha döntenem kellett volna hogy melyiket választom. Ha a sajátjaim mellett döntök, visszatérhetek bántódás nélkül a bolygómra (mert most már biztos voltam benne hogy nem ott vagyok, hiszen az üvegkupola tetején a föld világított) de ha az overált mellett döntök, velük tarthatok, mint harmadik utas, és ki tudja milyen kalandokban lehet részem. Ha nem lett volna egy szerető családom, és fiatalabb lennék pár évvel, gondolkodás nélkül a kalandok mellett teszem le a voksomat, és könnyű szerrel vágtam volna bele az utazásba, így felhúztam a farmernadrágomat, az ingemet, és a cipőmet, majd még mielőtt begomboltam volna az ingemet, mindkettő idegen a kezét nyújtotta. Kezet fogtunk. Erre sem számítottam. Mindkettő egy Jó napot gazdámmal köszönt, amit nem tudtam hova tenni, és már csak később jöttem rá, hogy ez áll beköszönő szövegként a mobiltelefonomba. A következő pillanatban a kis ház ajtajánál állok, és a kilincset rázom, mintha még mindig az idegenektől búcsúzkodnék. Felsóhajtva láttam hogy minden a helyén van, az órám is jár, és alig pár perc telt el mindössze. Az egyik lábamra a nagy sietségben a földönkivűliek egyenruhájához tartozó cipőt húztam. Gondoltam ez még bizonyítékul szolgálhat arra hogy nem álmodtam az egész történetet. De megfeledkeztem a szomszéd kutyájáról, aki valahogy kiszimatolta a lábbelit, és szétmarcangolta az egészet. Bizonyítékul még szolgálhatott volna az a kép amit a mobiltelefonommal játszó idegen készített, ha mondjuk a műtőasztalt vagy a szobát kapja lencsevégre, és nem a férfiasságomat A nyaralásom hátralévő részében nem történt semmi olyan ami összefüggésbe lehetne hozni az idegenekkel való kalandommal, bár amikor lebuktam a víz alá a tóban, hogy búvárkodjam egy kicsit, még percek elteltével sem kapkodtam levegő után, és élesebben láttam a víz alatt mint fölötte Vissza-visszatérő álmom már évek óta hogy szárnyak és bármilyen szerkezet segítsége nélkül repülni tudok. Ezek után nem lepődnék meg azon sem, ha kitárva kezeimet a magasba emelkedhetnék, hiszen a határ a csillagos ég Hogy csoda vagy az idegenek keze van a dologba nem tudom, de a reumatikus gondjaim egy csapásra megszűntek Hogy történetemből ki mennyit hisz el, hogy mennyire volt hiteles, hogy megtudtam e ragadni a lényegét, nem tudom, de remélem hogy ha néha szorult helyzetben is éreztem magam az elrablóim között, azért az ilyen vagy hasonló találkozással nem vagyok egyedül MÓRITZ MÁTYÁS 2006. január 10.

Zúgnak a lombok Örökkön suhan év az évvel Örökkön futunk fullatag Örökkön a tavasz szelével Mi egyre gyötrőbb és vadabb Örökkön szertatások, misék Örökkön lenni vértanú Örökkön a jámbor semmiség Hol a sötétség mélytavú Örökkön zápor ver a tájon Örökkön küzdve céltalan Örökkön, hogy hasogjon, fájjon Hogy nem lesz semmi vertarany Örökkön annyi frivol ima Örökkön zúg mint a tenger Örökkön fáj annak szólnia Kit virággal, félelemmel Örökkön döngetve a falat Örökkön hazudni újnak Örökkön sírni a nap alatt Hogy a véres könnyek hullnak Örökkön vassal, tintalével Örökkön küzdünk, zuhanunk Örökkön gennyel és epével Rájőve hogy nincsen szavunk Örökkön csend és fehér lepel Örökkön bíztatón, vadul Örökkön hívlak és űzlek el Hiába ha csókra csók hull Örökkön rosszat fogni karon Örökkön az emlékezés Örökkön az őszi avaron Ez a mi munkánk, és nem is MÓRITZ MÁTYÁS 2005. december 15.

Az Alvilág Férge Nem vagy egy erős személyiség, Mindenki mindenre rávesz. Gyötör már az éhinség, De te csak a fűre gyűjtesz. Cigis doboz előtted, S csak azon töprengsz: Mit keresek én itt? Hol a helyem? Ki is vagyok valójában? Elmém már rég beteg. Tölteléke lettél az Alvilágnak, Azzal, hogy nem mondasz nemet Fűnek és piának. S a haverok, Kik egykor veled ittak, Kórházban, börtönben, vagy Már a pokolban rohadnak. Veled mi lesz? Ki törődik majd veled? Senkise vigyáz rád, Senkise fogja a kezed. Elmentél hazulról, S a családot hátad mögött hagytad. S elszántan, de egyedül, Nekivágtál a világnak. Mondd csak, jobb lett? De hiába kérdezem, Mindketten tudjuk, NEM! Felesleges a múltat felidézni Legalább az utolsó Percek legyenek szépek. Remélem az Alvilágon Emlékezni fogsz majd rá Te utolsó kis féreg! Varga Zoltán 2001 őszén (félévi bizonyítvány kiosztása előtt)

Költőportré A rossz költőknek verstárgyuk van, Elgondolásuk van, meggyőződésük van. A jó költőknek csak szavuk van, Rímük van, formájuk van. A rossz kötők természetesek, Laposak, becsületesek. A jó költők kézzel foghatóak, Izgatóak, érzékiek. A ruháján vér, tinta és sárfolt Verseimben annyi szép, és kárvolt Szelíden sír mint az esti szellő Ordításától hasad a felhő Verseiben nyár, ősz, tél, és tavasz Hátulgombolós, zöldfülű, ravasz Lomha, lusta, beképzelt, igényes Jó szóra, dicséretre, nem kényes Arca ráncos, fekete és bíbor Verse sokszor elázott puskapor Nem látja a világot kereknek Mindenkit szeret, mindenkit megvet Kék égről ír, cigaretta füstben Verseket kotyvaszt a bűzös üstben A láz, dühök, kínok, nyomorúság Hörgések, harcok, és ájult tusák Genny, könny, nevetés, vér, vágott sebek A gőg, hogy neki ne segítsenek A gyáva vágy, eliramló öröm Szakítja a fog, tépi a köröm A keserű csókok, a dermedt kéj Őrület és zokogó szenvedély Köbölcsőben fogant, tűzről pattant Szóba zúzza az elmondhatatlant Törékeny és színes üveggolyó Partnélküli víz, céltalan hajó Ő a csendes és koldus rokonod Az életigenlő és az unott Zengő a dal, melyben halk szó piheg Egy angyal szárnyával érinti meg Ereiben a fagyott, és rest vér Legkisebb fiú, tékozló testvér Csak ír bús éjszakákon amikor Minden perc szívére fájón tipor Bátornak, gyávának lenni sem mer Egyszerre bunkó, és úriember Pengeti csak, pengeti csak a nyűtt Vén és szemétre való hegedűt Nem bánja mert nem tudja a régit Újat siratni, az is kielégít Maga körül csendesen árkot ás Az alázat, és meg nem alkuvás Sercegve gyúlnak, dérvert vegyigék A tört álmok, rímek, sorok, igék Keserű, túlsózott, romlott, édes Koromfekete és napsütéses Halála után jut neki csak juss Megbecsülés: halotti obulus Szívére annyi furcsa hang tolul Magyarul sem tud, nemhogy angolul A nyűtt hangszerének, húrja pattant Szóba zúzza az elmondhatatlant Szeret téged is, de nem marasztal Mindegy is, író vagy korcsmaasztal Arcán a pofon, a vér, mindig friss Megfelel angyalnak és rabnak is Szíve és szeme lelkendezve gyúl Józanul és fantáziátlanul Örök csókok, szakító gyötrelmek Ahogy a test fájva, újra gerjed Tűnő perc hány szívére ravatalt Akit a tegnapi láz kifacsart Ír mit átélni inszakadtán bír Nem lehet csak mindörökre mártír Móritz Mátyás 2005. augusztus 22.

LOMTALANÍTÁS Csonkolt baba, hátlap nélküli televízió, rozsda marta virágállvány, háromlábú szék, megsárgult újságok, kilyukasztott labda, kifordított esernyő, szétrohadt funér íróasztal, műanyag virágok, ruhamaradékok, fél pár széttaposott bakancs, és még mi minden egyéb értékes holmi lett egy pár perc leforgása alatt a házak elé, a lépcsők mellé, a konténerek mögé, vagy egyszerűen a játszótér mellé hajigálva. Hogy mikor, hogyan, és kik váltak meg ezektől a csecsebecséktől, nem tudom, mert már csak arra ébredtem hogy minden sarkon egy nagy halom kupac hever, és szinte minden kupachoz tartozik egy csoport, amelyik "én láttam meg előbb tehát az enyém" metodikát követve, kezét a szemeteken tartotta, és büszkén trónolt a kupac közepén, arcán bárgyú mosollyal, várva hogy befusson az erősítés egy utánfutós tragacs, vagy egy markos haver képében, akivel felpakolhatják az egymás mellett katonás rendbe állított hajdú mosógépeket, és a konyhára nem kevés pénzt hozó öntött vas tévé állványt. Ebben a versenyben, sokat nem érnek az olyan dolgok mint egy elég jó állapotban lévő könyv, mert legfeljebb csak unottan belelapoznak, hátha a volt gazdája belerejtett egy ötszázast, vagy nagyobb címletet, de elfelejtkezett rejtekhelyéről, és nem is gondolva rá, kihajította. Szinte megbolydult a lakótelep, és olyan emberek tucatja tűnt fel, akiket még soha nem láttam, pedig idestova 15 éve élek itt. Fülest kaphattak hogy jó árúk érkeztek, és már akkor lecsaptak a szortírozó, lombtalanító emberekre, amikor azok még csak éppen hogy kitették lábukat a kapun, az első kidobandó cuccukkal, ami lehetett akármi, a vércsék már kapták is ki a gyanútlan delikvens keze ügyéből ami éppen benne volt, és nézegettek, felbecsültek, ide tették, oda tették, mi az előrébb való, min lehet könnyen, de legfőképpen tisztességes áron túladni. Voltak érdekes dolgok is az utcára dobva, amelyek mellett meg-megálltam, csodálkozva és gondolkodva, mert mit keres a műanyag flakonok, betelt spirál füzetek mellett példának okáért egy műanyag műláb, vagy egy protézis, de ugyanígy meglepő volt egy szinte tökéletes műszaki állapotnak örvendő tolókocsi... Lehet hogy ezeknek a gazdájuk már nem akarja kitenni a lábát a lakásból, nem akar enni, rágni, de még attól az élvezettől is megfosztja magát hogy guruljon egyet... A lefoglalók nem engedtek tíz méteres körzetben senki idegent, és ha a demarkációs vonalat, valaki gyanútlan túllépte meggondolatlanul, hát minimum egy egy szisszenést kapott foghegyről, vagy akik elébb még ültek, azok felpattantak, felkészülve az ökölharcra, vagy a helybenhagyásra. Volt aki gondolt a gyors olajra lépésre is, és kerékpárral érkezett, és mikor alkalom adódott lehajolt valami kis koncért, zsebre vágta, vagy a csomagtartóba, és gáz, tűzött is, de kevés volt az ilyen bátor, és inkább már csak a maradékokért mentek, ami nem jelentett sokat, hiszen ami egy forint hasznot is jelentett, fel lettek pakolva a teherautókra. Nem egy keménylegény Mercédessel lelassítva egy-egy sokat ígérő kupac mellett, tudtára adta mindenkinek hogy azért lehet jól keresni a szeméttel is, aki a kicsit nem becsüli, satöbbi. Volt aki családi programként fogta fel az egész lomtalanítást, és két három gyerekkel letelepedtek a bűzlő mocsok tőszomszédságában, és ameddig nem jöttek a barátok, a gyerekek eljátszottak a félbetört frizbivel, a húr nélküli tollasütővel, de olyan is akadt, aki egy fél almát kezdett el rágcsálni, és még talán üdítő is akadt egy pár csepp egy-egy műanyag flakon alján... Persze nem ment semmi hangtalanul, mert szinte piaci kofa módjára kiabáltak, ordítottak, visítottak a lefoglalók, és ha valaki messzebb volt a halló távolságon, hát egyezményes kézmozdulatokkal adták egymás tudtára hogy hol érkezet friss árú, hol ólálkodik valaki idegen képű ember. Ügyes munkát végeztek, aminek az elszállítok nem nagyon örültek, mert az egy négyzetméternyi szemétből könnyen csináltak húszat, mert szanaszerteszéjjel hordtak mindent, ami nem kellett az eldobták, az összekészített szemeteket kibontották, a nejlonzacskókat meg hagyták hagy hordja szét a szél mindenfelé. De óvatosak voltak a kirendeltek, mert már este jöttek, mikor kezdett lecsendesedni a lomtalanítás körüli harci állapotok gerjesztette indulatok. Másnap azért maradt rendesen szemét, amit nagy valószínűséggel jövő ilyen korig senki nem visz el. Meglepetésemre találtam egy kupacot, amiben pár könyv hevert. Az egyik megtetszett. Koromfekete volt, keménytáblás, szép kötésű, akár még valami ritkaság is lehet, gondoltam, ki tudja alapon. Lenyúltam érte, körbenézve, nem e állítja belém valaki a kiskésit, de megnyugodtam, egy-két kutyást leszámítva, nem akadt vetélytársam. Elösszőr nem is hittem a szemeimnek, azt hittem valaki tréfát űz velem így kora reggel. Elösszőr forgattam a könyvet, egyik kezemből a másikba tettem, és erőt véve magamon megint megnéztem, de megint csak az állt a borítóján arany betűkkel hogy Az egri csillagok... És még mielőtt elájultam volna a nyílt színen, egy autóabroncs mellett egy másik könyvre is bukkantam, ami kicsit strapásabb állapotban leledzett, de nem hiányzott belőle lap, csak a hátulja hiányzott. Gabriel Garcia Maquez, Száz év magánya volt. Hónom alá csaptak a két klasszikust, és büszke voltam hogy a legnagyobb kincsekre én leltem. Jövőre talán sikerül gyarapítanom a könyvtáramat. És ha már annyi könyvem lesz hogy nem férnek el, hát egy könyves polcot is szerválok majd, és még akár ölre is megyek érte, hisz a kultúráért mindent... Móritz Mátyás 2005. augusztus 22.

A csetablak Ma eldobtál és kigúnyoltál Pedig ma adtam neked magamból Először láttalak feltűnni az ablakban, egy közismert cset oldalon. Beszélgettünk és én hirtelen megnyíltam neked mint egy virág, Tetszeni kívántam, tündököltem, de te letéptél ostobán. Küldtél képet és én boldog voltam, hogy műsoromnak van gyümölcse, A te áldott jó lelked, amiben hittem, barátra leltem végre. Megadtam magam, láthattál, első perctől titkok nélkül, Majd leköptél és eldobtál szavakkal a képernyőről. Bohóc vagyok, mert nekem csak az a boldogság, ha nevetnek. Nevetnek, de nem gúnyolnak, az már bántja kis szívemet. Bohóc vagyok, piros orrú, itt vagyok és leszek, szerepelek, Ha meghalok, ez marad meg belőlem emléknek. Bohóc vagyok, ki a színpadra nem viszi föl fájdalmát, bohóc, ki a piros orral nevettet és múlatja sok idő karmáját. A festett mosoly mögött ott van kis életem, de minden vágyam, hogy a tiéd legyek, te becstelen! Ki kinevetsz, gúnnyal, ármánnyal, s fizetségül taps helyett, Mutatsz a világnak fityiszt és én nekem fordított "jó jelet". Hubay Bernadett 2005. augusztus 19.

Pénz Urának tisztelegj! Pénz Urának tisztelegj! Emelkedj magasba, s kicsit onnan szemléld meg a közeget. Egymást taszigálják az emberek, Ábránd kalapját gyűri, Süsögnek az emberek, kuss, a sorba be kell állni! Szív, Te ki ide lépsz, hagyj fel minden reménnyel. Anyag az úr, mit Down -kór agy nem érthet. S sajog a szív, nem olajozatlan, fáj neki a keménység, mi az anyagból oldhatatlan. Pénz Urának tisztelegj!    Ki tudja, milyen tisztelet a félsz, ha félsz, hisz félned kell, milyen lesz a holnapod, amazt hova "pazarlod" el, mi éri és mi nem meg. Koporsódnak ára van, gyűjtened kell! Pénz Urának tisztelegj! Könny nem jöhet. Póker arc és róka természet. Ebből ha sok van, abból is sok lehet. Hol az Ember? -kérdem én. A vízhang felel : egy kérdéssel. Anyag az úr. Érted, te Érte, Érted-e? : - Hol az Ember? Hubay Bernadett 2005. augusztus 19.

Az árvaház kalandorai:- A titkos kamra Emílya és Alice (Bevezetés a történethez) Egy borús, téli hajnalon a Béke Árvaház előtt megfordult két fiatal lány, egy-egy gyermekkel a karjukon. Alaposan bepólyálták őket, mivel nagy volt a hideg, s letették őket a rácsos kapun belülre. Leültek és írogattak valamit, közben egymáséra néztek. Amikor elkészültek, a kisbabáik mellé tették a levelüket, egyikük búcsúcsókot is intett gyermekének majd ő is távozott. Reggel hatkor kinyitották, a kapukat s megpillantották a két apróságot. A barna hajú és kék szemű kislány melletti üzenetben ezt olvashattuk: A neve, kérem, legyen Emílya. Október 4-én született. Nem testvére a másik babának. Csak a mamáját ismerem. Sajnos, muszáj itt hagynom, Vigyázzanak rá! Köszönettel:- Egy anyuka A fekete hajú kék szemű lánynál "kissé" komorabb szöveg állt: Neve: Alice Született: Július 9-én Aztán vigyázzanak rá! Ne kutassanak utánam! : Én Az utóbbi levélen mindenki kacagott. (Bár ez inkább elszomorító.) * Teltek- múltak az évek, a lányok egyre csak cseperedtek. Párszor kikészítették az árvaház dolgozóit, amiért annyi szidást és büntetést kaptak, hogy azt le sem írom inkább. Szívük mélyén két igaz kincset hordoznak: a barátságot, ami bárkit összeköt, és a szeretetet, ami a legtöbb emberben megvan. Emily és Alice lelkében ez a felbecsülhetetlen értékű gyémánt irányit mindent. Zafír, mely Dárius összes kincsénél többet ér. Senkit nem fogadtak be maguk közé. Ismerték az egymás összes titkát, de soha nem adták tovább másnak. Emily a tanulás terén inkább a gyakorlatban jeleskedett, habár a történelmet ötösre megtanulja, a többit csak négyesre. Szinte soha semmiből nem kap hármast. Lizának főleg a matekkal vannak gondjai, de ebben segít neki hű barátnője, Emílya. Amúgy mindent ötösre vagy négyesre tanul meg. A viselkedésük is elég eltérő: Emily élénk és sokat beszél. Liza: nyugodt, csendes és, meg kell hagyni, nagyon ijedős és sírós. Írói hozzáfűzés: No comment, na jó: Emílyának barna a szeme, de babakorban majdnem mindenkinek kék. Stefán Viki 2005. július 14.

A kísértet kastély Josh vagyok, 13 éves londoni kissrác, aki szeret a tanárokkal ellenkezni, lógni a suliból, mindenem a félelem, és a veszély. Tegnap (kivételesen) nem lófráltam el a suliból, és a barátommal, Timmel kitaláltuk, hogy isi után meghódítjuk a város régi "kísértet házát". Én persze nem félek. Azt mondják, hogy maguktól betörnek az ablakok, és éjszakánként borzalmas sikolyokat hallanak az ott élők. Szerintem ez badarság. Szellemek nem léteznek. Végre kicsengettek arról a rém uncsi matekról. Tim még tett egy kísérletet, hogy lebeszéljen, de hajthatatlan voltam. Felpattantam a bicajomra, és tíz perc múlva már ott is voltunk. Tim megszólalt: -Menjünk már haza! Annyira félek! -Mondta elcsukló hangon. Én erre kinevettem, és azt válaszoltam: -Azért vagy így betojva, mert itt laksz, és minden butasággal teletömték azt az okos kis fejed! -Nem te hallod azokat a...a... - Nem fejezte be, amit elkezdett, én tovább vihogtam. -Azt se tudod mi az! És nem úgy ismerlek, mint aki nem is akarja! Na gyere már! Tuti a szél az! - Bíztattam, mert már a sírás kerülgette. Abban a pillanatban arra gondoltam, hogy Timnek igaza van. De az nem lehet! Hiszen mindig Nekem van igazam! Ebben a másod- percben irtózatos visítás hallatszott ki, az egyik ablak felől. -Tim!- Szólaltam meg remegő hangon.- Ez mindig ilyen? Úgyértem ilyen hangos és...és ilyen -Ezt már halkan suttogtam.- Félelmetes.- Fejeztem be a mondatot sápadtan, akár a hold. Tim szavak helyett, csak bólintott. Majd hirtelen határozottsággal, kijelentette: -Bemegyünk! Senki se halt még itt meg, pedig már évtizedek óta, itt áll azt a kóceráj! - Elkerekedett a szemem, és egy pillanatig levegőt sem vettem. Ez hogy történhetett? Tim, aki mindig a félénk volt, most hirtelen bátor, akár az oroszlán. Ez már tetszik! -Induljunk! - Feleltem olyan határozottan, mint az előbb Ő. A félelmemet legyőzte a kalandvágyam! Kinyitottuk a nagy rácsos kaput, amire az összes létező gyom felfutott. Amint beléptünk rajta, hirtelen hideg lett, és fújt a szél. Ez minket nem zavart. Mentünk oly bátran, és oly vakmerően, akár egy hadvezér. Eltoltuk az ajtót. Odabenn még hidegebb volt, mint a kertben. Pedig kint hétágra sütött a nap, és volt vagy 28 fok. Bent ellenben a sötétség szelleme uralkodott, és mindössze 15 fok körül lehetett. Az első dolog, ami feltűnt, az -az hogy patyolat tisztaság volt, és rend. Hirtelen sikítást hallottunk az emeletről. - Gyerünk Josh! Meg kell találnunk, mi lehet az a...az -az akármi!- Futottunk. Semmi!- Nem hiszem el!- Úgy nyavalygott, akár egy elkényeztetett lányka. -Biztos, hogy van itt valami! -Van is!- Emeltem fel a hangom!- Gyere! Elindultam az egyik helység felé. Beléptünk. A látványtól a földbe gyökerezett a lábam. Középkori ruhákban ott lebegett egy férfi, egy nő egy velem egykorú fiú, és egy öt év körüli kislány. De hisz ezek...SZELLEMEK!!! Az ember ránk meredt. Egy halovány mosoly villant a szája tövében. A teste eddig átlátszó volt, de hirtelen a szeme vörösen kezdett izzani, akár a smaragd. Majd az asszonyé is, és így sorban mindegyiküké. Tim megrántotta kezem, és elkezdett kifele futni a helységből. Kiértünk a szobából, de hirtelen utunkat állták. Mintha nyál folyt volna a szájukból, és vicsorogtak. Egyre jobban kezdtem félni. Tim behúzott a fürdőbe. Már ott voltunk vagy nyolc perce, de semmi sem történt. Már untam a néma várakozást: -Tim! Te is láttad őket?- Sápadtan bólintott. -Akkor nem képzelődtem...- Óh, bárcsak így lett volna! Miért nem hallgattam Timre!? Váratlanul hideg szél kezdett susogni, és kinyílt az ajtó. -Josh! Itt vannak! Meghalunk!- Sikította Tim. A falon piros betűkkel egy szöveg jelent meg: "Takarodjatok innét!!!"- ez állt rajta. Jobban megnéztem, és.. és.. Vérrel írták! De ez már nem izgatott, csak legyek már otthon! Futottunk. Már a kertben voltunk, egy sikoly, és hátulról egy baromi erős széllökés, de olyan, hogy elestünk! Azonnal talpra ugrottunk, uzsgyi a biciklihez, majd olyan gyorsan elhajtottunk, hogy ezzel tuti befutók lennénk az Olimpián. Elhatároztunk, hogy erről senkinek sem beszélünk, mert még bolondnak, vagy hazugnak néznek, de azért elmentünk a városi könyvtárba, és utánanéztünk a ház legendájának, és kiderült, hogy ez egy középkori nemesi család birtoka volt anno, de a franciák betörtek és lemészárolták az egész családot, és a cselédeket meg elvitték magukkal. A Smith családról volt ott egy fénykép, és pont azok voltak, akikkel mi is találkoztunk. A fiú is tizenhárom éves volt, mint én, és úgy hívták, Thomas. A kislány még csak alig múlt négy, őt Emily- nek nevezeték. Remélem, a lelkük mihamarabb megleli az örök nyugalmat. Ebbe a házba soha többé nem mentünk vissza,(és nem is fogunk). Sőt, Tim megkérte a szüleit, hogy a környékről is költözzenek el. Stefán Viki 2005. július 14.

A hóhér kosara Téli este, szél süvít bele a hidegbe, Sötét alakok vonulnak a vesztőhelyre. Varjak kísérik őket szótlanul, s némán, Villogó réz szemükkel keresik a prédát. Egyesek a korhadó akasztóra szállnak, Mások az elszáradó fán gubbaszkodnak. A ködből előtünik egy jéghideg, kék szempár, Felszegi fejét, némán néz akár a sátán. Vérfoltos ingébe bele-bele kap a szél, A hontalan, csillagos égen Telihold kél. A bestia mögött magas alak dereng fel, Arcát sötét maszk s a hallgatás fedi el. Teljes csöndben követi a sátán hírnökét, Fölvezeti s nyakába teszi kötelét. Nyikordul egyet majd lecsapodik a fapad, A gyilkos megrándul mint a haldokló vad. Varjak százai emelkednek a magasba, S belevetik maguk az éjszakába. Csak pár madár nem követi szárnyaló társát, Dermedten nézik végig gazdájuk halálát. Réz szemükben meg-meg csillan a gyilkos képe, Véres inge, rángó teste és jégkék szeme. Jégkék szeme mely a hóhérra néz gyűlölettel, Mély megvetéssel, zordul tekint feléje. Majd a rángás megáll s ő a sötétbe vész, A sötétbe, honnan nincs visszaút, odavész. Lehanyatló kezén megcsillan a Hold sugara, Miközben némán meglibben a hóhér kosara. Suszter Szabina 2005. július 14.

Változtatás Ki a megmondója,meddig szomjaznak kihűlt lelkek? Szükség van magányra, és a változatosság újító energiájára. Ám az új felelősség, s az emberi lény gyáva. Fejér Viola 2005. április 4.

Nyári emlék Tavaly nyáron láttalak Szivembe zártalak A Balaton parton vártalak De nem találtalak Nélküled telt el a nyár Legbelűl még mindig fáj Emlékedet elsodorta a víz Amit szivem már nem bírt. Nélküled ment le a csodás nap Mely tovább már nem vígasztalhat. Árem 2005. március 16.

Mért mindig én vagyok a hibás? mért nem lehet valaki más? CYGARYRA 2005. január 31.

Emlékezz rám..., hisz együtt sirtunk és nevettünk, együtt nem volt mitől félnünk, és minden álmunk valóra vált. Te voltál a minden, s én neked... mert minden nap ajándék volt, boldogságunk örökre szólt. Szárnyaltunk, gondtalanul, mi ketten, szerelmesen, emlékezz rám... Mano 2004. november 26.

Szaniszló Eszter Gyöngyös 2004. október 14.

Hasadás Szilánkok... Szilánkok mindenütt. Agyamban milliárd tű... ők... Ők kaszabolják elmémet foszlányokra... Vihar tombol, és fájdalommal villámlik Fejemben, minden gondolat! Ki vagy te bennem? Elmém, énem, lényem? Én te vagy? Vagy mégsem? Távozz, miért nem hagysz engem?...MIÉRT? Érezlek a fájdalomban... Dühömben... Haragomban... Érezlek keservemben... Néha...néha, nem hagysz ennem...Nem hagysz álmomban sem... Nincs már a világ... A tudatom elpépesült... Harag, szenvedély, bánat mind egybegyűlt Tudnék sírni untalan, falat bontani puszta kézzel... Hol az élet? Megcsalt az már rég... Kinézek... S elragad a távol gyönyöre...Szürke az ég... S a távolnak nyugodt szigetén együtt lakunk Te meg Én... Novák Tamás 2004. október 11.

Utazás Űrhajó visz, de lépésben megyek Valahol fényévekre van még Legbelső szobám az önismeret Ahonnan már nem menekülnék. Hodics Attila 2004. június 28.

A remény Végtelen ködös tengeren jár hajód, belőle kiutat rég nem találsz. Bár a remény elhagyni látszik, de ne ad fel,s bízz a jövőben. A horizonton fény látszik már, egy szivárványos csodás utazás! Hajód bár lassan ring a tengeren, a cél egyre közelebb dereng! A fény beboritja tested s lelkedet, szívedben újra tavasz köszönt lelkesen. Mire hajód révbe ér,te felkészülsz már, hogy angyali mosolyal fogad a megváltást! /Tibor 04'/ 2004. június 21.

Gondolatok! A nap fénye bevilágította az elkárhozott szívemet, de ez csak ámítás volt, az igazság az örök szenvedés. Volt idő mikor bántam de már nem, az éjszaka fia vagyok. Mikor eljön az én időm testem, megfeszül, s lelkemben gonoszság lakol. Jer velem testvér s söpörjük el a világ kicsinyes mocskát! Nincs ki utunkba, állhatna, mi vagyunk a sötét úr ostora. Mikor elnyel minket a sötét a testekben, megáll a szív. Ha meglátnak a félelem örök időkre, lelkükre ég. Feljött újra a nap, a félelem oszlik már de az emlék minden percre velük marad, míg meg nem halunk már. Testem megnyugszik lassan s a haragom is elszáll, Nem maradt más csak a kínzó magány! (Tibor 03') 2000. június 21.

Emlékek... Ezernyi szép emlék rohanja meg elmém, Mikor fejem alvás előtt a párnámra tevém... Egy édes száj, egy szempár, finom kezek... Ilyenkor mindig csak rád emlékezek... Sok ember nem látja az élet igazi értelmét, Én mégis megtaláltam, csak későn ébredék... Ha lefekszem, nem látok mást, csak Téged, Ha reggel felkelek, rögtön a Te képedet nézem... Annyira hiányzol, hogy majd meg gebedek, Nem tudhatja senki, hogy titokban Érted epedek... Mindenki azt hiszi, milyen erős ez a lány... Hisz arcán a bánat a fiú után, csak halovány... De ők nem tudják, milyen éjszakákon át, Némán hulló könnyekkel telesírni a párnát... Emlékekkel elaludni, majd azokkal felkelni, Egy édes, régmúlt világban a mindennapokat élni... Mert az emlékek minden percben velem vannak, Élénken, vidáman a szívemben élnek, nem hagynak. Nem tudok menekülni tőlük...tán nem is akarok... Így velem lehetsz mindig, hisz csak a Tied vagyok... Tudom, neked soha többé nem kellek már, Ezért kell nekem, ez a rózsaszín álomvilág... Szerelmesek vagyunk benne, mint azelőtt... Nincsenek szürke felhők a nap előtt... Itt még mindig minden gyönyörű és boldog, Szívünk itt még, CSAK egymásért dobog... Ha lehetne egy kívánságom, hát az volna, Hogy az élet, Téged és a régmúlt időt visszahozza... Csodás lenne újra erős karjaidban elaludni este, S ébredéskor amit nézhetnék, nem csak fénykép lenne... Az arcod nézhetném, ahogy még édesen alszol, S Te éreznéd újra arcodon a reggeli ébresztő csókom... (Mókuci) 2004. június 14.

"Az vagy nekem, mint testnek a kenyér, tavaszi zápor, fűszere a földnek. Lelkem miattad örök harcban él, Mint fösvény, kit pénze gondja öl meg. Csupa fény és boldogság büszke elmém, Majd fél: az idő ellop, eltemet. Csak az enyém légy, néha azt szeretném, Majd, hogy világ lássa kincsemet. Arcod varázsa csordultig betölt, S egy pillantásodért is sorvadok. Nincs más, nem akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam, s még kapok. Koldus szegény, királyi gazdagon Részeg vagyok és mindig szomjazom" (William Shakespeare) 2004. június 14.

Beteg vagy... Beteg vagy...érzem, h valami fáj neked, Hogyne érezném, hisz szívem már a te szíved... Féltelek Téged, s kis szíved nyugalmát, De nem mehetek oda, hogy elpusztítsam, ami bánt... Vad amazonként harcolnék érted, s mindenedért, Megtennék mindent, boldog, nyugodt létedért... Szembe szállnék a világ minden nagy gonoszával, Életed életemmel védeném, mint gyermekét az anyja... Ha elfogadod, csak kiáltanod kell s én rohanok... Országokat, tengereket szelnék át, mint vándorok. Az én boldogságom a Te boldogságodban rejlik, Fogadd hát segítségem, s mentsük meg együtt... Beteg vagy...érzem, hogy fáj valami neked... Hogyne érezném, hisz szívem már a Te szíved... Féltelek Téged, s kis szíved nyugalmát, de nem mehetek oda, hogy elpusztítsam, ami bánt.... (Mókuci) 2004. június 14.

Elmúlt... Másfél év, mi nekem csodás volt, a Te szívedben most csak fekete folt... De ez nem volt mindig így, Szerelmem most mégis kín... sokáig észre sem vettem, hogy milyen boldoggá tettél engem. Sok butaságot csináltam előtted, de úgy éreztem, végre megváltozok...érted! Nehéz volt, de mindent megtettem, hogy méltó lehessek szerelmedre... mind eközben észre sem vettem, hogy szépen lassan elveszítettem... Elvesztettem, mi a legfontosabb az életben, A férfi őszinte, igaz szerelme... meggondolatlan voltam, s elhagytam, de egy újabb esélyt mégis kaptam... Azt hittem, szeretsz még, s ezért volt, de nem szerelem, hanem csak szánalom! egy hónapig bírtad szereped, eddig volt nekem édes az élet! Most szürkék a felhők, velem sír az ég,érzi a fájdalmat, mi bennem él... egyetlen gyógyír lenne erre, ennek a fiúnak a szerelme... De ez már soha nem lehet enyém, ezért lesz borzalmas számomra a lét! Prokk Anna 2004. június 11.

Kilátástalanság... Hull az eső, sír az ég... érzi a fájdalmat, mi bennem él... Szürkék a felhők, borús a mennybolt... szeretném kitépni szívemből. mi eddig volt... Életem, akár egy sötét sikátor, csak nincs fény a végén, mit megpillanthatok... Prokk Anna 2004. június 11.

Szeretném... Szeretném, hogy mindig mellettem légy, hogy hátra levő életed mellettem éld. Szeretném, hogy mindig Te vigyázz rám, hogy mellettem feküdj minden éjszakán. Szeretném, hogy halálomig velem légy, mert az életem nélküled már semmit sem ér! Prokk Anna 2004. június 11.

Gyémánt... Mikor tüzes szemébe néztem, láttam benne jövőbeni éltem... mikor édes száját csókoltam, feledtem, rég milyen rossz voltam! Mikor karjaiban tudtam magam, s erős kezével simogata hajam, vele képzeltem el az életem, amit láttam gyönyörű szemében... Szíve még csiszolatlan gyémánt, én naiv azt hittem, megcsiszolhatom tán... De egy másik lány közbe szólt, s elvette tőlem Őt, ki az életem volt... 2004. június 11.

Szerelem? Hogy mi is az, szerelem? egyenlő, fájdalom a négyzeten... Ől, butít, nyomorba dönt, pedig nem akarsz mást, csak őt... míg stívedben otthonra talál, mindent rózsaszínben látsz... majd elhozza neked a fekete éjjelt, s abból nem hagy szabadulni Téged! ha lélekben elég erős vagy, az éj, talán futni hagy... de ha nem vészeled át, ezüst tálcán kínálja fel a Halált! 2004. június 11.

Reménytelenül... Hány szívet tört már meg a bánat? Hány lány szemébe gyűlt a könny? Nem elsőként mondom: "Feledni Téged nem lehet!" Igen, Bolond vagyok, ki némán És vakon lesi léptedet, De tudd meg, Kedvesem, Másé lenni képtelen leszek. Reménytelenül Tiéd vagyok. Nincs már vígasz Semmiben, Hogy el nem fogadod szerelmem! Az eszem elhagy. Te vagy a Mindenem, az Életem. Hisz adtál rá okot. Reménytelenül Tiéd vagyok. Eszem súgja: "Bolond, felejtsd el!" Szívem arra kér: Tartsam ott... Itt van a helyed, ha nem is Ölel át karod. Reménytelenül Tiéd vagyok. Szarka Dorka 2000. május 13.

TE mit érzel? Azt hiszem SZERETLEK, Bár, még nem igazán, tudom! Mostanában valahogy, Egyre furcsább vagyok. Gondolataim mindig, Csak KÖRÜLÖTTED járnak. Meghallom hangod, Remeg a lábam. Most azt hiszed, olyan vagyok, mint egy félénk őzike. Akit keresnek, de fut egyre messzire. Ilyen ez az érzés, De nem tudom! Tán SZERELEM? TE mit érzel? Mondd el mostmár, SEBESEN!!!!!!!!!!! Renáta 2000. március 11.

Bűnösök Mind azok vagyunk. Születésünktől fogva. Ahogy élünk, ahogy halunk. Földre hullott, szárnyaszegett angyalok, mégis bűnösök. Az arcunk az égre néz, de könnyünk a porba hull. Sírunk és nevetünk, szeretünk, gyűlölünk. Keressük a tökéletességet, az igazságot, a szépet s a jót, pedig tudjuk minden hiába, csak álmokat kergetünk. Az ébredés után keserves fizetséget kapunk szomorú felismerésünkért. A bűn zsoldját. Az pedig nem más, mint a halál. Eddig jutok gondolatban, miközben mereven bámulom a falat. Már vagy századszorra olvasom el a feliratot. - Minden véges! Kevéssel alatta egy másik grafiti, kommentárként az előzőhöz: - Még a vég is! Az utcai bölcsességek modernkori változata. Régen ugyanezt a fórumokon, a piactereken hirdették a bölcsek. Lehet, ha Jézus élne, akkor grafiti-festő lenne? Marhaság tudom, de eljátszom a gondolattal. Valahol egy ajtó csapódik, beljebb húzódom az árnyékba és várok. Belenyúlok a zsebembe, a hideg fém érintésétől nyirkos lesz a tenyerem. Ideges vagyok, pedig tucatszor megtettem már. Az órámra nézek, nemsokára indulnom kell. Valami fagyos érzés veszi körül a belsőmet. Milyen lehet a vég? Egy örökké tartó szenvedés? Vagy végső megnyugvás? Választ csak a falaktól kapok. "Minden véges, még a vég is!" - Baromság! Idő van! Remegek a visszafojtott indulattól, mint egy motor, amit felpörgettek. Felfelé szaladok a lépcsőn, zsebemben a fegyver halkan kattan. A kesztyű már rajtam. Harmadik emelet. Nézem az ajtókat. - A, B, C, és igen itt van. Harmadik emelet huszonkettő "D". Nyelek egyet. Nem szabad a szemébe néznem. Csak a szemébe ne! Becsöngetek. Léptek hangját hallom, belül a láncot csörgeti valaki. Az adrenalin majdnem szétvet. Az ajtó kinyílik. - Ilyen nincs! Ez ő! Bassza meg! Bassza meg! Berúgom az ajtót, befogom a száját és berántom. Bevonszolom az ágyra. Amikor ledobom, már látom, elájult. Ez legalább ad némi időt. Lehetetlen! Képtelenség! Remegő kézzel csavarom le a hangtompítót és zsebre teszem. Lázasan töröm a fejem. Lehet, hogy véletlen? Vagy így teszik próbára a hűségemet? A lányt nézem. Itt fekszik ájultan, akár egy angyal. Tisztán és ártatlanul. Miért pont őt? Nem tudom mit követett el, de meg kell halnia. Talán most kellene kiszállnom. Van valamennyi félretett pénzem, meg az, amit ezért a munkáért kaptam. Együtt szöknénk. A fejemben végigpörgetem a lehetséges helyeket, ahol elbújhatnánk. Egy belső hang kijózanít. Nincs esélyünk, én tudom a legjobban. Megtalálnak. Jön egy végrehajtó és vége a dalnak. Leroskadok az ágyra, csak ülök magam elé révedve, kezemben a hideg fegyverrel. Millió nő szaladgál ebben a rohadt városban, miért pont ő? Csak pár hete ismerem, nemrég együtt vacsoráztunk, vele végre ismét embernek éreztem magam. Hosszú évek múltán először. Elnézem, amint itt fekszik, olyan békés, mintha csak aludna. A haja szétterül az ágyon. Akaratlanul is megsimogatom. Mégis meg kell tennem. Ártatlan! Tévedsz, senki sem az! Szeretem! Nincs válasz. Erre nincs semmiféle racionális magyarázat. A józan ész itt már nem tud mit válaszolni. Ébredezik. Ahogy felemeli a fejét, a pisztoly hideg csövével néz farkasszemet. Szemeiben a rettegés és a könnyek együtt jelennek meg. Felemelem a fejem. Ránézek. Tudom, hibáztam, most már örökké látni fogom ezt a tekintetet, ha becsukom a szemem. Kísérteni fog életem végéig. A kezem megremeg, amint én is könnyezni kezdek. Siratom magunkat, magamat. Szánalmas vagyok. Egy zokogó bérgyilkos. A lány már nem sír, talán a félelem bénította meg, mint mikor az egér a kígyó szemébe néz. Tegnap még együtt nevettünk. Úristen, de régen is volt már! Szomorú felismerés. Mind halottak vagyunk, csak még nem tudjuk. Be kell járnunk hosszú utunkat a Golgotáig egy kereszttel a hátunkon, a különbség mindössze annyi, hogy a kereszt kinek-kinek más, érdemtől függetlenül. Lehet könnyű vagy súlyos a teher, mindegy, mindannyian hisszük, a miénknél nincs nehezebb. Hirtelen végtelen keserűség vesz erőt rajtam. Minden hiába. Magamban üvöltök. – Szart sem ér az élet! A vér az arcomba fröccsen. A fehér lepedőn bíbor virág nyílik lassan és beborítja az ágyat. Nem tudom mennyi ideig tart, de a kiabálás és a sikoltozás ismét magamhoz térít. – Hát persze! A hangtompító! Becsukom a szemem. Máris látom a véres lepedőt, a könnyes fénytelen szemeket. És ennek sohasem lesz vége. Soha! Kilépek az ajtón, és kimért léptekkel elindulok a lépcsőn lefelé. Ijedt arcok az ablakokban. Rájuk sem nézek. Kárhozottak. Szegény bűnösök, nektek is eljön az időtök. Messziről sziréna hangja hallatszik. Leérek. Megnézem a fegyvert, minden rendben. Azt hittem rettegni fogok, vagy elfog majd valami kimondhatatlan szomorúság, de semmi. Minden érzést az ajtó mögött hagytam. Csak a nyugodt beletörődés az elkerülhetetlenbe, ennyi maradt. Megpróbálok felidézni egy imát. A fal felé nézek, ahol a felirat olvasható. Nemrég itt álltam és azon gondolkodtam, mi jöhet a halál után. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar választ kapok. Már hallom őket. Tudom, mindjárt itt vannak. Felnézek. Az ég szikrázóan kék, a nap megsimogat. Olyan nyugodt minden és mintha nagyítón keresztül látnám a világot. Azt hiszem, szép nap ez a mai. Meghalok. Mi várhat rám azután? Örök kérdés. Lassan elfordítom a fejem. Választ csak onnan kapok. A felirat hűségesen hirdeti: "Minden véges, még a vég is!" Szeth 2000. december 14.

Maszk - 2. fejezet Ha majd az életed véget ér és egy más világ kapuján lépsz át, gondolj arra, hogy ki voltál, és ki leszel a halálod után. Majd ha egyszer végleg lefekszel, majd ha a sírod fölött tiszteleg sok ember, akkor fogod megérteni, hogy mi az, amiért érdemes lenne mindig élni. Örökkön örökké a világhoz tartozni. A napot látni, a holdat szeretni. Simogató széllel játszani és, minden éjjel úgy lefeküdni, hogy izgatott a lelked, mert holnap egy úgy reggel, egy új nap közeleg. Amikor újat láthatsz, vagy régit csodálhatsz. Ennek ellenére én mindig csak a halál után vágyom. A sírom legyen az én ágyam. Ha meghalok, megbánom. De amíg élek, csak fájdalom. Minden perc egy hervadó virág. Minden szó sötét éjbe szállt. A dalok már nem élnek nekem és a szívemben sincs más, csak egy üres bálterem. Ahol táncot jár a fájdalom és a keserűség. Iszogat egy jó bort a félelem és zenészek dalolják el az életem minden percét. Hatalmas az űr, mit betölteni nehéz. Nekem eddig nem ment, másnak sem sikerülhet. Csak egy olyan ember tudna feltámasztani, aki szeret, de ilyen nincs és soha nem is lesz, mert az én szerelmem senkinek nem kell. Mindenki mást akar, de én nem vagyok nekik fontos. Csak egy test vagyok nekik, lélek nélkül, de tévednek. Mert ha meghalok a sírom fölött mind térdre hull majd, ki régen kinevetett. Akkor sírhatnak majd és én csak nevetek utána rajtuk. Akkor fogok kelleni, mikor már a túlvilág magával ragad és szerelmét kínálja nekem, ami szépet ad és nem pedig elvesz tőlem. Amivel a nagy űr, a bálterem végre megtelik boldogsággal. Rockababy 2000. november 19.

Az aranybóbita A madarak világában élt egyszer egy kismadár, egy aranybóbita. Nem olyan volt, mint az őt körülvevő madársereg. Fióka korában még hasonlított a társaira, de ahogyan cseperedett, egyre nagyobb lett a különbség. A szárnytollai aranysárgává váltak, mint a nyári nap alkonyi sugarai. A begyétől a farktolláig, az ég azúrját fokozatosan váltotta fel a tenger mély kékje. A szintén aranysárga bóbitája - amiről a nevét kapta - pedig koronaként ékesítette kecses alakját. A többiek nem nézték jó szemmel a különcségét, sokszor megbántották, kicsúfolták. Ő pedig lassan megtanulta befelé fordítani különleges tollait. Társaságban félrehúzódott, megpróbált láthatatlanul jelen lenni, pedig szeretett volna ő is csiripelni és dalolni a többiekkel. De amikor senki sem látta akkor szívesen énekelt. Ha öröm érte, vidáman teli torokkal zengedezett, ha szomorú volt szívig ható fájdalommal trillázott. Egyszer valaki meghallotta az énekét és elhatározta, hogy megszerzi magának. Kölesmagokkal addig édesgette, szép szavakkal addig kecsegtette, mígnem az egyszer a vállára szállt. Az ember óvatosan megfogta, hazavitte, és egy szép kalitkába tette. Az aranybóbita nem bánta: Hálás volt a gondoskodásért, a szeretetért. Biztonságot, nyugalmat jelentett a számára a kalitka. Érezte, hogy ez az új otthona és, hogy boldog lesz itt. Örömmel rendezgette a kis fészkét, és türelmesen várta az ember hazaérkezését. Amikor hazaérkezett, a vállára repült és énekelt kedvesen, szépen, odaadóan. Ilyenkor felborzolta a tollát és teljes pompájával mutatta magát. Az ember pedig nézte, és ujjongott a szívében, hogy ilyen szép és kedves madara van, aki csak neki énekel. Egy alkalommal vidám társaság jött össze az embernél. A kis aranybóbita nagyon jól érezte magát, jókedvűen repdeset az emberek között, sőt le is szállt egyik-egyik vállára. A társaság rajongott érte. Másnap vidáman ébredt és rögtön énekelni kezdett. Az ember azonban rászólt: - Tegnap nem hangoskodtál eleget? Repdestél ide-oda, mindenkinek a vállára. És a tollaidat is úgy borzoltad, mint ahogyan csak nekem szoktad. Te az enyém vagy, az énekedet csak én hallgathatom, a tollaid szépségét csak én láthatom. A kis bóbita gyorsan elhallgatott. Nem értette, hogy miért neheztel a barátja, de nem haragudott rá. Úgy gondolta, hogy biztosan igaza van, és illetlenség, amit művelt. Békítőleg újra a vállára repült, de már nem tudta hogyan viselkedhet, ezért visszahúzódott a kalitkájába. Ezen túl az ember éjszakára bezárta a kalitka ajtaját. Ezt sem értette, hogy miért teszi a barátja, de úgy érezte, hogy tartozik neki, és ezért elfogadja a történteket. Hosszú évek teltek el így. Ha eljöttek a barátok, a kalitkában maradt. Néha meg is jegyezték: - Mi van a madaraddal olyan szürke lett, és nem is énekel. Valóban, a gyönyörű tollait újra befelé fordította, így azok egyre szürkébbnek látszottak, és ha énekelt is a hangja egyre fátyolosabbá vált. Időközben új lakó költözött az albérleti szobába. Kedves férfi volt. Hamarosan őszinte vonzódás alakult ki benne a kis bóbita iránt. Először csak félve a tenyerébe vette. A kismadár elcsodálkozott rajta, hogy félénksége ellenére hagyta magát megfogni, és hogy igazából kedve sem volt elrepülni a puha kezekből. Átengedte magát a kényeztető kezek simogatásának. Észre sem vette, hogy a tollait teljes díszükben tárta fel. - De szép vagy! - mondta ámulattal a férfi. A madár ijedten húzta össze magát, lelkiismeret-furdalása volt, hogy idegen előtt így mutatkozik, de valami megmagyarázhatatlan bizalmat érzett az új barátja iránt. A meghitt együttlétben egyébként is úgy érezte, hogy mindig is ismerte. - Nagyon-nagyon szép vagy! - mondta újra a férfi. Az aranybóbita zavartan igazgatta a tollait, amitől az inkább borzosabb lett. A gyönyörű tollak összeviszzasága, és a csapzott bóbitájának bohókás bája teljesen lenyűgözte a barátját. Ettől kezdve mindent megtettek, hogy lopva együtt lehessenek. Az aranybóbita félszemmel mindig az ajtót leste, és várta az egyre kedvesebbé váló arc megjelenését. A férfi is, amit lehetett mindent elkövetett azért, hogy akár egy pillanatra is, a madárka közelébe kerüljön. A véletlenül nyitva hagyott albérleti szoba ajtaját leste ő is. Szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta az ismerős szárnysuhogást. A sietős szárnycsapásokból tudta, hogy hozzá igyekszik, és nemsokára megjelenik az izgalomtól ragyogó fejecske. Boldog perceket, órákat, másodperceket töltöttek így. A férfi simogatta, becézgette, tenyerében hordozta, a kis bóbita pedig a vállára száll, és énekelt neki kedves, gyönyörű dalokat. Kicsi szíve teljes melegét, szeretetének apadhatatlan tengerét szőtte bele. A férfi szívta, egyre csak szívta magába a kedves dallamot. Érezte, hogy egész belseje megtelik vele, és álomként ringatja el. Az idő kereke azonban megbolondult és csúfondáros játékot űzött velük. Amikor együtt voltak, táltos paripaként száguldozott, de ha egymásra vártak, akkor csiga módjára vánszorgott. - Mindig veled szeretnék lenni! - sóhajtotta az egyik búcsúzáskor az aranybóbita. - Én is kedves, de nem lehet. - mondta a férfi. - Kérlek! Vigyél magaddal! - Nem lehet. Meglátnak, és soha többé nem jöhetsz ide vissza. A kismadár elszomorodott, mert nem akart megválni a régi barátjától, mert azt is nagyon szerette. Mégis újra kérlelni kezdte a férfit: - Kérlek! Vigyél mégis magaddal! - Ne fájdítsd a szívemet, édes! Hogyan tudnának én téged innen elvinni? - Tégy a zsebedbe! Ígérem nyugton, maradok, és visszajövök veled. Addig-addig kérlelte a férfit, hogy az a kezébe vette és a belső zsebébe tette a szíve fölé. Szinte együtt hallotta a kis madárszív és a saját szíve lüktetését. - Jaj csak ki ne oltsa a piciny szívecske dobogását az én durva eret döngető szívverésem! Sietve vitte, egyenesen a város széli erdőbe. Egy tisztáson aztán kiengedte a rejtekéből. Az aranybóbita kíváncsian nézett körül. Aztán egy gyors röppenéssel a közeli fán termett, onnan pedig a kéklő ég felé vette az irányt. Kis idő múlva eltűnt a férfi szeme elől. Az kezdte bánni, hogy ilyen engedékeny volt. Féltette a kedves teremtést. Szíve a torkában zakatolt, őrjítő gondolatok gyötörték: Lehet, hogy vissza sem talál. Vagy tőrbe csalják. Vagy valami nagyobb madár prédája lesz. Miért is hoztam magammal? Már azon tanakodott magában, hogy hogyan meséli el a főbérlőjének a dolgot, amikor ismerős szárnysuhogásra lett figyelmes. Ahogyan eltűnt, olyan hirtelen került elő a kis bóbita. Rászállt a barátja vállára, odabújt a nyakához és fejecskéjével simogatta, piciny csőrével csipdeste. - Köszönöm! Köszönöm, hogy elhoztál. Olyan boldog vagyok! Nagyon szeretlek téged! - Én is nagyon szeretlek kicsi édes aranymadaram! - súgta a férfi, és szelíden az ég felé lódította a tenyeréből. Az aranybóbita a szeretettől és a szabadságtól megittasulva röppent ágról-ágra és énekelt. Gyönyörű hangon dicsérte a kéklő eget, a harmatos füvet, a falevelek illatát, a barátság és a szeretet nagyszerű voltát. Aztán újra a férfihoz repült, és már csak neki énekelt, üde és mégis bársonyos hangon. A lelkében összegyűlt határtalan szeretetét akarta a férfi lelkébe átdalolni. A férfi úgy érezte, hogy illatos olajjal kenegetik láthatatlan puha kezek, és közben lágy szellő simogatja meztelenre vetkőztetett lelkét. Most lenne jó meghalni - gondolta -, hogy örökké tartson ez a pillanat. A lemenő nap figyelmeztetése szakította meg az idillt. Ahogyan jöttek, úgy mentek vissza is. Mire hazaértek a kis aranybóbita a sok repdeséstől és az izgalomtól kimerülve elaludt. A férfi óvatosan tette be a helyére. A bóbita miközben kereste a kényelmét, hirtelen feltekintett, de amint meglátta a férfit, ragyogó fényességet sugárzott ki a szeméből. A férfi még soha nem látott ennyi szeretetet, bizalmat és boldogságot szemekben csillogni. Gyöngéden megsimogatta a kicsiny madarat. Az kéjes fészkelődéssel válaszolt. A hátra csapott fejecske aranybóbitáin, és a hanyagul kiterjesztett aranyszárnyakon csodálatos tündököltek a lenyugvó nap sugarai. A kéjes fészkelődés néha-néha megismétlődött. - Álmodik! Szépet álmodik! - gondolta a férfi. Nézte-nézte, sokáig nézte, ahogyan alszik a szívének lelkének olyan kedves kismadár. A látvány és a nap eseményeinek hatására a szíve megtelt melegséggel. Tolultak egyre tolultak fel benne a gyönyörű érzelmek, átjárták testétének minden bugyrát, lelkének minden mélységét, hogy végül a könnycsatornában kössenek ki, megnyitva annak rozsdás csatornáit. A nagy férfi könnycseppek végig folytak barázdált arcán és kisimították, újra suhanccá formálták. Soha-soha nem szerettem még így senkit! - mondta, és csendesen belopódzott a szobájába. 2000. november 18.

Van egy álmom... Szeretek egy fiút, bár még sohasem találkoztunk. Mégis úgyérzem, megtaláltam az igazi Hercegemet. Az internet zeg-zugában, egy freemail oldalon találkoztunk.Vajon miért éppen Ő írt nekem, ill. miért éppen neki válaszoltam aznap? Talán a keresztneve miatt? Ki tudja... így alakult. Mégis azóta, mindig írunk egymásnak s telefonon is beszélgettünk nagyon sokat... Már nagyon beleszerettem, sőt szerelmet is vallottunk egymásnak egy csodaszép napocskán, amit amíg élek sose fogom elfelejteni. Ez a napocska nem más volt, mint február 21-e. Aznap elég szomorka voltam és történt valami, ami arra késztette - bár tudom, hogy nem ez a szó a legjobb erre -, hogy megmondja nekem azt, hogy Szeret. Igaz ezt már régebben is tudtam, tudtuk, de eddig nem merte így szóban elárulni, ill. írásban se. Mikor meghallottam ezt a szavacskát, könnycseppek jelentek meg szemeimben. Boldog is voltam és féltem is egyszerre. Én is szerettem volna kimondani, de akkor csak annyit tudtam, hogy: "én is" és gyorsan elköszöntem. Miután elköszöntünk, nagyon sírtam... Pár perccel később visszahívott az én kis Hercegem. Úgy éreztem, hogy félve s bizonytalanul. Gondolom attól félt, hogy most, hogy szerelmet vallott mindennek vége köztünk. Pedig nem, csakhát akkor muszáj volt elköszönöm... Nem tudom, miért vagyok ilyen kis bátortalanka, pedig én is szerettem volna megmondani neki, hogy mit is érzek iránta... de nem mertem... Már jó ideje beszélgettünk, mikor hirtelen - már alig bírtam magamban tartani - azt mondtam Szerelmemnek, hogy Szeretlek. Picikét bátortalanka volt, de kimondtam. Igaz azóta már nagyon sokszor mondtuk ki, ill. súgtunk egymás fülecskéibe ezt a szavacskát, ami olyan csodálatos, gyönyörű... Egy picikét féltünk és talán még most is, hogy hogyan tovább. Amikor Vele vagyok, beszélünk megáll az idő, semmi sem fontos többé. Többször is megkérte már a kezemet és én mindig hol azt mondtam neki, hogy: igen. Hol pedig azt, hogy: boldogan... Édesem ilyenkor mindig sírva fakadt, vagy legalábbis úgy éreztem. Nagyon sok zsepi fogyott már el mindkettőnknek, mert csodásabbnál, csodásabb szavakat, dolgokat mondunk egymásnak, amitől sírva fakadunk... De nem baj, hiszen addig jó, amíg örömünkben, boldogságunkban sírunk s nevettünk... Még nem találkoztunk egyszer sem, így még annál is szebb. Bár már úgy néz ki, hogy júniusban sikerül végre találkoznunk, amit már nagyon várunk. De úgy vagyunk vele, hogyha most nem is sikerül valami miatt találkoznunk, majd máskor, hiszen még van időnk... Három csodálatos dolgot úgyis tudunk, hogy úgyis találkozni fogunk, akkor nagyon szeretjük egymást és boldogok vagyok... És van még egy pici édes álmunk, méghozzá az, hogy örökké együtt éljünk... Csodás napokat szerzünk egymásnak és olyan boldogok vagyunk... Szinte minden éjjel ellátogatok hozzá álmomban, hogy vigyázzak Rá. Boldog vagyok! Miért irigylik ezt tőlünk mások? Senkinek nem vétettünk s ez még a mi titkunk... Sokan a vidámságot, s boldogságot is irigylik Tőlünk... De nem adom, adjuk fel, megküzdünk egymásért! Oly sokáig voltunk boldogtalanok. Megérdemeljük egymás szerelmét. Csak édes Hercegem ill. én vehetjük majd vissza egyedül, ha már nem fogjuk egymást szeretni... Ami nem hiszem, hogy megfog valaha is történni. Mi igenis szeretjük egymást és ha kell... Szeretem Édes Hercegem és ezt Ő is jól tudja... Az Övé pici szívem és az övé pedig az enyém... Ígérem, hogy nagyon vigyázok rá, és örökre az enyém marad, amíg csak élek... Nem hunyom álomra a szemem, mert szívem mélyén ég a szerelem. Csillagok fényénél keresem Édesem, s lágy éjszakai szellő suttogja a nevét. Szívem csakis utána dobog. Rá gondolok, és feledni nem tudok ... Feledni nem tudom egy pillanatra sem, szívem azt suttogja, örökre szereti!!! Bizony, hogy szerelmes vagyok a képernyőn felcsillanó betűkbe, mert tudom, hogy aki ezeket írja, nem más, mint az én Szerelmem. Amikor megpillantom az ismerős betűkombinációkat, amely mögött messzi mindenségek ismeretlen arcai képeződnek le. Elfog a remegés, látván a villódzó varázsszavakat, pedig tisztán tudom, hogy csak a cikkázó elektronok száguldanak keresztül-kasul a színes fényrétegen. Mégis odaillesztem szemeid sugarát egy távoli érzéssor vetületére, reszketve vágyódom valamire, aminek sem arca, sem keze, sem semmilyen megfogható eleme nem létezik. De akarom, hogy legyen! A tiszta idea, érzéseid visszarobogó válaszai, a magamba belealkotott eszményi képek, a csalódástól, érzéktelenségtől mentes hosszan kígyózó betűsorok. Sőt! A betűk meg is mozdulnak, meg is érintenek. Újjak születnek, néha tétován törlődnek, majd végeláthatatlan kombinációkba verődnek, hogy kikristályosodjék belőle egy távoli értelem teljes világa. Ellágyulok a zárójeles mosolyokra, kacagok a kapkodón születő ijesztő betű kuszaságokra, miközben elmém lassacskán összerakosgatja, mit is üzen igazából a vágyott messzeség. Amikor meglátom az ismerős betűkombinációkat, és a szívem ezerrel kezd verni... Lekoppantom az utolsó viszlátot, az utolsó jó legyél, vigyázz magadra, mohón sóvárgod a befejező sziákat, sok-sok lezáró ponttal utána. Majd start, kilépés és a jól ismert procedúra. Az utolsó fénypont is kiég a képcsövön, aztán jön a teljes sötétség, a fokozódó, mindenemet áthatoló hiány, és a rám tükröződő üresség, melyben már csak saját megriadt arcom feketeségbe öltöztetett halvány fénye dereng vissza. Mi ez ha nem szerelem? Mert az és nem csak a betűk, édes szavak játszanak az érzéseimmel. Tudom, érzem és szeretjük egymást. Lehet, hogy fura másoknak, mert nem tudják elképzelni ezt az érzést, szerelmet. De mi tudjuk, hogy örökké szeretni fogjuk egymást. Senki nem tudja, hogy mennyire is hiányzik a másiknak a hiánya, hogyha nem látjuk sorait a képernyőnkön, vagy nem halljuk édes hangocskáját, nem tudjuk, hogy van, mit csinál. Fáj, nagyon fáj a hiánya... Főleg akkor, hogyha a másik szomorka valamiért, sírdogál és nem lehetünk ott, hogy megvigasztaljuk, megvédjük... De egyszer így lesz, érzem... s szeretném... Van egy csodás álmom, amit azóta szoktam álmodni, mióta megismertelek és belészerettem... Az álom így szól: amikor gyönyörűen indul az egyik este és mikor a holdfényes éjszakán elvisz egy csodás helyre. Süvít a szél, zubog a tenger, tele van a szívem édes szerelemmel. Kéz a kézben sétálunk a csillagok felé, akkor még nem tudtam, hogy minek is nézek elé. Boldog voltam mindig mikor ott Vele lehettem, hisz egykoron ott kezdődött minden. Ott volt az első csók, az első érintések, s egy csodás vallomás, amitől mindkettőnk szeme könnyes lett... Rám nézett, s így szólt hozzám: "Tudod keresem számodra a legőszintébb szót! Azt a szót, amelyet csak én tudok! S amelyet csak veled akarok megosztani, mert csakis neked születik..., született! Amely szónak csak általad és veled együtt van értelme, jelentése, varázsa..." S egy jó mélyet sóhajtott és így folytatta tovább: "Tudnál engem szeretni Édesem? Szeretettel,szerelemmel, gyűlölettel és félelemmel? Mindazt ami vagyok. Egy embert, aki hús és vér, aki Lélek és... és aki Szív. Mindazt a jót és rosszat, amit magamban hordok. Képes lennél rá? Mert tudod, én még soha semmit és senkit nem kívántam annyira, soha nem vágytam senkire annyira. Én... minden pillanatban olyan messze hajítom a szívem, amennyire csak lehet, hogy ne halljam, hogy ne érezzem, hogy ne értsem, mert elviselhetetlenül éget... minden egyes dobbanása a Te nevedet súgja fülembe... s a testembe tóduló vér, minden sejtemnek azt ordítja, hogy Szeretlek!" E édes s csodás szavak hallatán a szememből könnycseppek gördültek alá. Lassan, nagyon lassan siklottak, majd hirtelen eltűntek. Éreztem a sós ízt... Ránéztem és azt mondtam neki, ill. súgtam nagyon halkan: "Szeretlek, és boldogan leszek a feleséged Szerelmem". Szemhéjaim nehéz súlyokká váltak, majd lecsukódtak. Hirtelen nagy némaság lett, s csak az én halk sírásom törte meg a csendet. Olyan volt, mint a nyári, hirtelen támadt zivatar. Magához húzott és átölelt. Olyan boldogok voltunk..., és bizony csak jó néhány perc telt el, mire mindegyikünk szemei könnytől mentesek lettek. Hirtelen azt hittük, hogy csak álmodtuk az egészet, de nem így történt... Szeretjük egymást őszintén, teljes szívből... Pici csillagocskák mosolyognak ránk, és kéz a kézben sétálunk a tenger vizében... Egymásra nézzünk, s mosolygunk... Seres Hajnalka 2000. július 29.

Ha egyedül vagy Ha egyedül vagy, nézz fel az égre Nézd a Napot, hogy vakít a fénye... Vak vagyok,... mert a Napba néztem Egyre csak néztem, hogy vakít a fénye... Vak lettem, süket és bolond Nem érzek mást csak bánatot?! Itt ülök a szakadék szélén, Alattam a város zaja Már nem hív a fény , nem csalogat Egyedül vagyok, egymagam ... Forget, 1998.02.26. 2000. július 15.

Ballagok Ballagok halkan a holdnak fényén, Szellő libben a tükörképén. Vállamon hónak beolvadt nyoma, Hideg érzete szívemet nyomja. Éget annak minden fagyos pontja. Hagyd, kérlek, hagyd már abba! a(Kisa) 2000. július 15.

Egy csodás... Egy csodás júniusi hétvégén, Egy szerelmes ifjú pár találkozott. Először még félve beszélgettek, Bár szívük oly gyorsan vert... Teltek-múltak az órák s percek, Egyre bátrabb lett az ifjú pár, S szerelmüket egy életen át megpecsélte Egy édes s csodás vallomás... Szerelmük zálogát őrzi több emlék s hely Köztük egy szép vár tornyai is, Melynek téglái egy vallomást S két nevet rejtenek... Sok édes csók is elcsattant Piros rózsaszál is mosolyog a lány hajában, Melyet egy boldog s szerelmes fiú Tűzött oly boldogan a lány hajába... Mint egy tündérmese, ami valóra vált ezen a csodás szombaton, Azóta szívük boldog s szomorú is egyaránt. De jól tudják, hogy szerelmük örökké fog tartani, S álmuk valóra vált... Hajnalka 2000. július 15.

Brutálisan megerőszakolt nő bőmbölő reklámok háború kifakult színpaletta atomfegyver beton drog sátánizmus pénz karrier zártság ÉRTETEK ÉLJEK???????????????? Tisza tánc Isten tündérek halál zene fák virágok hétfejű sárkányok könyvek arcok dombok ÉRTETEK ÉLEK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! tánc cipellő 2000. június 13.

Más élet brutálisan megerőszakolt nő halálra ítélt ártatlan szétlapított béka szomszédok üvöltözése beton pénz politika bömbölő reklámok mesterséges paradicsomok almával füst ÉRTETEK ÉLJEK?????? tündérek fák dalok Isten óriások Tisza tánc barátok álmok remény Isten ÉRTETEK ÉLEK!!!!!!! tánc cipellő 2000. június 13.

Szeretlek... Szeretem a hajnalt, amint az első napsugarak végigcsókolják A Föld minden egyes virágát, és fáját. Hirtelen úgy tölt be mindent a fény, Mint ahogy szívemet az Irántad érzett szenvedély. Beragyogja a világot, de nekem csak fájdalmat okoz. Mért nem lehetek boldog, úgy, mint mások, Akik természetesnek tartják a boldogságot, S nem is tudják, mi az a fájdalom. Ha csak egyszer igazán boldog lehetnék, Nem érdekelne aztán, hogy mit mond a többség. Megbecsülném azt a csöpp kis örömet, S életem virágát szívesen adnám vissza a Földnek. HDEKAKAS 2000. május 14.

Utálom! Utálom, mert szeretem! Utálom, mert fájdalmat okoz nekem, utálom, mert csak kínoz, utálom, mert nem tudom elfelejteni... Mert mindennap látom, és mindennap puszit ad, és mindennap megnevettet, és mindennap megérint. Utálom, mert soha nem lehet az enyém! Mert soha nem fog szeretni és mindennap átölelni... Utálom, mert Őt szeretem! Mert olyan jól cseng a neve, és az összes közül Ő a leghelyesebb, a legédesebb, a legokosabb, és a legjobb fej. Utálom, mert SZERETEM! filyoka 2000. május 14.

Tova tűnő szenvedély Kegyvesztett lettem, mondd miért? A kedvesség elmúlt rég, Hová lettek azok az édes percek, Melyen kezed átölelte a forró testet? S magvad oly mélyről kikívánkozott, A titkos szenvedély elhatalmasodott. Láttam rajtad, tudom, hogy akartál, Birtokolni, érezni mégsem vágytál. Nem értem, kegyvesztett, miként lettem, Talán az együtt töltött percek, nem jók velem? Mondd, miért vagy ily kegyetlen, A kedvességet, a szenvedélyt hol keressem? Hiszen már nem nekem csillog tekinteted, Hazudsz, csak ne kelljen érintened. A percek kínzó fájdalommal (lassúsággal) telnek, Kielégülést a néma csend hol lelhet? Mondd, van-e esélye még a szenvedélynek, Vagy örökre kialudt fénye az éjnek?! Horváth Edina 2001. december 13. 2000. május 14.

Cím nélkül Eddig azt hittem,mindig boldog leszek, de ez már csak álom,mert nem lehetek veled. Esküdted,hogy szeretsz,de ez csak hazugság volt, kettőnk között minden csak pár napról szólt. Még nem tudom mit teszek és ki leszek nélküled, így biztos lehetsz benne,hogy mindenem elveszed. Egyetlen1 dolgot azért még hadd mondjak, ezt még hallgasd meg ,utána itthagylak.. Szeretném,ha mindig nagyon boldog lennél és örülnék ha valakit nagyon megszeretnél... -Remegő lábakkal a párkányra lépek, becsukom a szemem és cseppet sem félek. Régi emlékek mindig kísértenek, felnézek az égre,s tudom nem tévedek. Utolsó szavaimat suttogom a szélbe, kimondom:SZERETLEK, s csak így ugrok a mélybe...- Replay csaj 2000. február 2.

Kaotikum Köd, s szél. Megfullaszt a levegő. Elsüllyedek, hol bizton vagyok. Közel a vég - nincs remény. Talpam alatt a föld is ég. Mindenütt zűrzavar, fák kicsavarva Sütkéreznek a homályos avarban, Amott csonthalmaz dögökkel kaparva. Mégsincs sehol semmi - ünnepel a Halál. A Hollókórus gyönyörűen dalol, Fekete angyalok jőnek a föld alól, Farsangot ülnek a bebörtönzött lelkek, A kedves Sötétség is a mulatságra felkelt. Kárhozott ember vesztedet kóstolod; Végzeted híján maradott sorsod! De jaj, mily némaság repeszti át a csendet? - Sírjaikból feleink új életre kelnek! Borzalom mely mosolyt idéz, S nincs itt a hős megmentő vitéz. Ember, ne csak nézz, láss is, Gondolj ezzel: lesz utánad másik! Zsófi 2000. február 2.

Az élet nehézségei Nekem volt egy nagymamám, aki mindig azt mondta a dúsgazdag - Papucsban kezdi mezítláb végzi. Amikor a nagyi meghalt, nem hallgattam a tanácsára. Elkeztem gyűjteni azt amit nem kellett volna. Gyűlt, gyülekezett a sok pénz. Azután munkámtól elváltam, gondolván, hogy egy életn át elég lesz a pénzem. Megnősültem. Jöttek a gáz-, víz-, áramszámlák. A gyereket be kellett fizetni az iskolába. Ebéd és ruha pénzek. A végén alig maradt néhány forintunk. - Miért nem hallgattam a nagyi tanácsára? - Papucsban kezdtem, mezítláb végeztem! Szeitz 2002. szeptember 30.

Mit kéne éreznem? Valaki mondja meg! Mert én nem tudom. Érzek valamit. Barátságot? Vagy talán szerelmet? Ez idegesít már régóta engemet. Ha meglátom, szívem még mindig repes. Repes, de nem úgy mint régen. Régen még minden más volt. Volt értelme annak, hogy szeressek valakit. De csalódtam benne. S azt kérte, felejtsem el őt örökre. Még mindig fáj. Fáj, hogy felejtenem kell. Fáj, hogy már nem szólhatok felé, fáj, hogy már nem ölel át. Fáj a pillantása, melyet felém küld, Fáj édes mosolya, mellyel még mindig engem mérgez. Volt lehetőségem felejteni. De én ellöktem magamtól. Pedig lehet, hogy újra boldog lehettem volna. Most mégis másra gondolok. Aki talán nem érdemli meg! Felhívjam? Írjak neki? Kinézzek a sötét ablakon? Lelkem kérdésekkel teli, melyekre nem tudom a választ. Pedig ha nem tetted volna ezt, most boldogak lehetnénk. Vagy nem? Óh, Istenem, kérlek segíts nekem! Noni 2002. augusztus 3.

Szívünk még mindig a másikért dobog, Lelkünk viszont már más házában ragyog! Mosolyunk melyet egymásnak küldtünk itt van velünk, Szavaink melyeket egymásnak mondtunk, megmarad nekünk. Igaz, szívünk már nem úgy fog ragyogni mint a napsugár, Lelkünk sem fog összeforrni már, Emlékezni fogunk a másikra amíg csak élünk, De már sohasem fogjuk megtudni, hogy mi összeillünk! Noni 2002. augusztus 3.

Cím nélkül Elmegyek! Fekete Árny követi utam! Elfeledve a múlt törvényét, Csak egy igazat viszek magammal. Szabadság! Veled szárnyalok sötét utamon. Ha elengedsz, én lezuhanok. Futnék...de nem tudok. Engedj el, Sakál! Rab vagyok ezüst ketrecedben. Lassan megfojt kereszted. Néma Sikoly hallatszik gyönge lelkemben. Olvad a Jég! Lassan elfolyik tengere. Lassan csöpög utolsó cseppje! és kilehelem fáradt lelkem! Vörös vér! Megcsillan ázott arcomon... Felnézek és szememben Halál táncol! ... lassan elvonul! Velem! wishlist 2002. június 11.

Szeretet Szeretni egyet, Szeretni hűn, Szeretni igazán Sohasem bűn! Réka 2002. június 10.

Szeretek elni. Vagy nem? Neha elgondolkodom, hogy tudom-e, hogy mi az élet. Nem! Én meg szinte semmit nem tudok. Tudom, hogy milyen, ha megbántanak, és milyen, ha vidám vagyok. Tudom, hogy milyen szomorúnak lenni, és rájönni, hogy senkinek sem kellesz; a rosszkedvet arra fogni, hogy nem szeretnek mások. Pedig ez nem igaz. Igenis szeretnek, csak én vagyok nehéz eset. Vagy mégsem? Tudom, hogy nem akarok meghalni, es hogy csak nézőpont kérdése, hogy szörnyű-e az élet. Ha neked az a világvége, hogy megláttak, hogy anyukád hozott a suliba, vagy, hogy kaptál egy 3-mast, akkor sajnálom, nem tudok segíteni. Ellenben, ha az, hogy öszzevesztél a barátoddal, akkor megértelek. Szrnyű rájönni, hogy csalodnod kellett vkiben. Ez más. Éreztem, hogy nem az vagyok, aki szeretnék lenni, és meg kell változnom. Ezt most is érzem, de már sokkal közelebb állok az elképzelésemhez. Persze, ha elérem, megint más akarok lenni. Ilyen rossz az ember. Soha nem elég, ami van. Nehezen megtaláltam a stílust, ami hozzám illik. Nehezen megváltoztam. Kitűnök a tömegből, mert így jobban érzem magam, nyílt vagyok, hogy könnyebben megismerjem a zárkozottabbakat, hogy tudjak mások, hogy milyen vagyok, magabiztos, hogy én is tudjam. De senki nem tud semmit. Nemtudják, hogy én is szeretnék egy pasit, és nemtudják, hogy nehez volt elfelejteni Őt. Őt, aki az első srác volt, aki tetszett nekem. Nem, nem voltam szerelmes, csak tetszett. Néha úgy éreztem én is neki. De nem lett belőle semmi. Meg soha nem voltam szerelmes. Ha úgy elgondolkodom, rájövök, hogy nem is lehetek, mert éretlen vagyok ehhez. Még soha nem jártam senkivel. Nem is akartam, csak Vele. Nagyon fura volt az érzés, hogy hiányzik vki. Azóta megszoktam. De muszáj voltam Őt elfelejteni. Így sokkal jobb. Sokak szerint fura az ízlésem. De miért baj az, ha a rockot szeretem, és nem a popot; ha a rapper gatyát, és nem a miniszoknyát; ha saját 1énisegem van, és nem nézek ki úgy, mint a többi ember; ha nem hiszek a cikiben, és nem csinálok jelenetet egy égésből, hanem csak nevetek magamon; ha elfogadtam magamat, és ha belenézek a tükörbe, hiába látok egy rondaságot, nem érdkel. Persze szeretnék szebb lenni, de túlélem így is. Akkor miért cikiznek mások, hogy alacsony vagyok? Ők meg magasak. Ettől még nem érek kevesebbet. Miért? Miért vagyok vidám, ha nincs is okom rá? És miért a k.-kra (egy fiú komolynak hívja őket :) ) buknak a fiúk? Na jó, nem mind. De rám miért nem bukik senki.( És még én magabiztosnak mondom magam.) De mindezeken túl én imádok élni. Imádom az embereket, az esőt, imádok szaladni, imádok minden évszakot. Utalok veszekedni, hazudni és elítelni vkit, amig nem is ismerem. Mindent ki akarok próbalni az életben. Tudom, hogy soha nem akarom elfelejteni a barátaimat, és nem akarok megöregedni. Tudom, hogy valahol valaki vár rám, csak meg kell keresnem. Most így átolvasva nagyon zavaros ez a szöveg. Ilyenek az érzéseim, ilyen zavarosak? Nem is tudtam leírni mindent, amit érzek. Nem is tűnik egy olyan ember irományának, aki szeret élni. Vagy csak nem tudok fogalmazni? Aki nem értene meg, röviden: jól érzem magam a bőrömben, csak hiányzik vki. Lehetsz ez TE is vagy, valaki más. Fő, hogy fogadj el, ahogy már én is magamat, és szeress élni! Ahogy én is. Pedig azt sem tudom, mi az élet... bigyusz@teveclub.hu 2002. június 3.

Cím nélkül Mikor úgy érzed, szűkül a világ, A barátok többé nem barátok, Az élet csak egy kínzó fájdalom; Mikor azt hiszed egyedül vagy Többé már senki nem segít A célod a pillanatnyi halál; Mikor úgy gondolod, ez nem mehet tovább, Látsz, de mégis tapogatsz; jársz, de mégis mankóra támaszkodsz, s végül elesel... Rá kell jönnöd: önmagad ellen vagy! Wishlist 2002. június 3.

A Képzelet Utazása I. Gyere! Fogd meg kezem! Elviszlek egy helyre! Lássuk, tudsz- e szárnyalni a lehetetlennel?! Engedd el magad, csak a belsődre figyelj! Mit súg!? Mit mond neked? Lassan csendesülj el! Képzeld, kemény ágyon fekszel, közben ég egy füstölő. Kígyózva száll fel illata. Mélyen magadba szívod az ópiummal áztatott levegőt, már mindent átjárt, s körülötted forog a világ! Csend van! Az üres plafont bámulod, s kezed egy kínzó gondolatra összeszorítod. Mélyet lélegzel és lelked átadod az üres reménytelenségnek. Lassan a kábult mámortól becsukod szemed és álomba merülsz. Egy szakadék szélén állsz... lehajolsz! Végtelen sötétség! Csak végtelen sötétség mit szemed lát. Hirtelen megbillensz és leesel. ...És hogy hová lettél? Csak fekszel, fekszel eszméletlenül egy sötét szobában. Magadhoz térve kinyitod szemed. Korom sötét van, nem láthatsz semmit. Egy pillanat alatt végigfut rajtad a hideg és megpróbálsz felállni. Bár nem láthatsz semmit, mégis rémülten néznél körbe. De vajon szemed mit keres? Kinyújtod kezed, s valamit megérint. Összerogysz ijedtedben, s halk rémülettel kérded: Ki van itt? Felelet nem érkezik... csak egy fal volt, melyet éreztél. Kezeddel térded átkarolva ülsz. Fázol, valahonnan hideg szél fúj! ... Körbenéznél, de mit látnál!? A sötétség elveszi szemed világát. Hirtelen felfigyelsz egy hangra. Valaki hangosan szívja a levegőt. Ezt a hideg levegőt. Sötét van... nem láthatod... talán nem vagy egyedül a szobában. Ijedten figyelsz az egyre gyorsuló lélegzetvételre. Félelmed úrrá lesz rajtad... kezed remeg...szemed kidülled és sírni kezdesz. ...Fokozatosan felgyorsul minden, a kis helység közepén ülve forog veled a szoba. Oly sebesen forog, ... s álmod hirtelen ketté szakad. ... Ijedten bámulod a plafont. Szíved rohanva kalapál. Az ópiumos füstölő rég elégett. Nagyot nyelsz, kezed lassan kiengeded. Szép lassan lenyugszol, s egyre gyengébben szívod a levegőt a tüdődbe. Félve összehúzod szemöldököd, s halkan megjegyzed: Én voltam!... Csak én voltam a sötét szobában. Nos! Kedves Utazó! Milyen volt a Képzelt Utazás?! Rá kell jönnünk, hogy olykor magunk teremtjük meg félelmünket. Megijedünk önmagunktól, saját lélegzetvételünktől. A gyenge ember -hidd el- nem fog felkelni a sötét szobából... ... De vajon van-e erőnk? Wishlist 2002. május 27.

Cím nélkül Elmém lassan összeszorul Lelkem mélyén sötét koszorú Fekete Vad szövi a Hálót Testem égő lánggal táncol. Arcomon a könny már kihűlt Szemem árnya elsötétült Fekete Rózsa hinti ágyam Idegen kéz visz a Halálba! Mondd! Miért vagyok egyedül!? Nem látok a sötétben! Mélyre húz az üres szakadék És Te nem vagy mellettem. A rideg falak körbezártak Oh! Visít a Fekete Vad. A sötét Háló készülőben Vége! Rám várnak odalenn. Az ősz lassan télre fordul Minden meghal idelent, Sötét szárnyak lebegnek Gyönge Testem felett. Wishlist 2002. május 27.

Az Örökkévalóság Halála Egy büszke Holló magasan száll, melynek szárnyai nyomán halál jár. Közeledik! ... Felém! Vajon ő-e az Utolsó Esély?! Nem mondom el, mit súgott a fülembe, Halk, Néma Sikoly hallatszik lelkemben. Most megáll és rámnéz! ... A hajnal -bennem- darabokra törve ég. Karjába zár a vágy, S csak egy percig élek már. Ölj meg! Kárhozat gyermeke! Mert így nem bírom tovább! Kiálts! Kérlek Kiálts! szólt az Örökkévalóság!- S lassan elmúlik minden ami fáj! Nem megy!!! Az éj sötétbe zárt S üveges szemmel bámul a Halál. Wishlist 2002. május 19.

Sors Van, aki a sors ellen küzd. Te nem küzdöttél, Mégis ellene fordultál. Nem érzed úgy hogy te állsz, Mégis minden mozog tovább? Miért nem érzed, hogy a sorsod ellen fordultál? Miért nem érzed, hogy valakinek hiányzol és nélküled még levegőt sem vehet többé? Érezned kell, hogy lépned kell, különben nem látod soha többé! Megbántottad, ki tudja hányszor már, Mégis mozogna tovább, Mint körülötte a világ. Megbéntottad, mégis tűr és vár. Vár, hogy a kreált sorsod ellen forduljál. Mit gondolsz, felkészültél rá??? Sebzett szív 2002. május 19.

Bárcsak... Hétfőn láttalak, Kedden már csak vártalak. Vártam, hogy lássam arcodat, Hogy alakod feltűnjön az ég alatt. Bántam, hogy nem néztem vissza, De féltem, bájos mosolyod üt majd vissza. Már félek rád nézni, nem bírom tekinteted, Mert már csak a múltat idézed. Vágyaim elfojtom, hisz, mást nem tehetek, Írásba fojtom lelkemet. Bárcsak éreznéd, amit én érzek, Talán felfognád ép ésszel, Hogy együtt voltunk egyek És így az élet már nem élet. Sebzett szív 2002. április 23.

Álmodom Álmodom. A sötétből kirajzolódik halvány alakod, Szaporán lépkedek feléd, s hangod Oly édes, melyet még fül sose hallott. Álmodom. Itt, itt vagy mellettem, érezlek, Csüggő tekintetemmel mérgezlek, E világban én téged nagyon szeretlek. Álmodom. Elvakít szerelmi mámorom Melyben a két szerelmes Egymásnak örök hűséget esküszik. Álmodom. Szemhéjam beszökkenni engedi a viruló harmatot, S a képzelt valóság fájón elmúlott; S többé már nem álmodom. - distancia@freemail.hu 2002. április 9.

Óhajtó lélek Csillagok ütnek halvány fényt a sötét éjszakában, Köd takarja a kertben pihenő fák didergő lombját, Méla csönd honol az élet után áhítozó utcákban, S egy lélek látszik útjáról letérve keresni párját. Ez a lélek mindent feladott, tiszta és szép, Mint egy árnyék, ki magára hagyta testét, Feladott mindent, hisz már eleget szenvedett, S igaz boldogságot találni felkerekedett. Szegény, magányos kis lélek! Mit tett ő, Mit vétett? Kétségbeesetten fut párja nyomában, Szalad, szalad, hisz a nagy kietlenben meglátta, Elérte, s most együtt úsznak a boldogság mámorában. Szétbonthatatlan egész, nincs hatalom mi mostmár Szétválaszthatná, hisz a legerősebb köti össze; Örömmel néznek elébe annak, mi rájuk vár; Mennek, mennek és eltűnnek a sötét ködben. distancia 2002. április 9.

Várom... Üres szobában ülök egyedül, Bánat mardossa szívem kegyetlenül. Nincs perc, hogy ne gondolnék rád, Annyira, de annyira hiányzol már. Várom a pillanatot, mikor megint láthatlak, Szemedbe nézhetek, s pillantásaid áthatnak. Néhanap úgy magamhoz szorítanálak, S hosszú ideig úgy is tartanálak. Akaratlanul is, de sok mindenre tanítottál, Csak egyet felejtettél el, s így hibáztál. Meg kellett volna tanítanod búcsút mondani, Hogyan kell mindent, mi hozzád köt eldobni. Hiányod felfogni nem tudom, Sokszor úgy érzem már, haldoklom. Éjszakákat sírok át végig rád gondolva, A semmibe zuhanok magamba roskadva. distancia 2002. április 9.

Roncs Kedvem lenne tollat, papírt ragadni, S leírni, mi bánt, Viharvert szívemből dühömet kiadni, S várni fájdalmam válaszát. Ímhol fájón lázong énem, Mit újra megtalálni nem tudok már, De nem, nem lehet végem, Idővel sikerül ismét felépítenem magam tán. Elmém egyre őrültebb, Elnyel teljesen a világ, Magába zár, nincs menekvés, Túl sok minden szakadt már rám. Futni, futni hömpölygő forrás mellett, Tiszta erdő nyugalmánál, Sűrű köd mámora körülöttem, Ím, ez rejlik szívem mély zugainál. Béke, s boldogság; nyújtózom után, Engem az örök remény elhagyott, Megtört lelkem romokban áll? distancia 2002. április 9.

Ilyen az élet Az élet kegyetlen és reménytelen. Reménytelen a szerelem, Mert senki sem keresi lelkem, Reménytelen minden kapcsolat, Mert a lelki társam elszaladt. Tudom, többé vissza nem kapom, Tudom, nem lesz az én angyalom, De így inkább senkié se legyek, Itthagyom ezt a földet, Viszlát. Elmegyek. Talán az égben még találkozom vele. Sebzett szív 2002. április 5.

Egy neccesnek Sötét szoba kapuján léptem át hozzád Hangtalan sóhajod elhatolt hozzám Itt vagyok melletted, fogom kezed Ó, csak ki ne leheld szegény lelkedet! Arcod sápadt, látom rosszul vagy A fény is kopott, a szürke nap... A halál árnya kúszik a falakon Elvett tőlünk örökre... szabadon... MySf 2002. március 19.

A néma muzsikus Papának sok szeretettel! Idős ember volt már. A korát nagy nehézségek árán sem sikerülhetett megállapítani. A koszos, szakadt rongyai mögött bujkáló férfi éppen úgy lehetett ötven éves, mint kilencven. Nevet soha nem adott neki senki. Ha valahogy muszáj volt szólítani, akkor Zénónak hívták. De soha senki nem tartotta fontosnak, hogy eszmét cseréljen vele, ugyanis Zénó néma volt. Hallani hallott, és közel húsz nyelvet értett meg tökéletesen, de mindezt hiába, hiszen válaszolni nem tudott, ahogyan írni sem. Zénót kivetette magából a társadalom. A családjának sem kellett soha. Szegény, kora kisgyermekkorától kezdve nyomorult volt – az ilyenre mondják, hogy vesztesnek született. Szülei mikor rájöttek, hogy beszédképtelen, árvaházba adták. A kis Zénó ott nevelkedett hát, és soha nem érezte hiányát, hogy családja legyen. Nem mintha szerették, vagy megbecsülték volna, dehogyis. Csak éppen fel sem merült benne a gondolat, hogy nem mindenkit gyötörnek, bántanak kicsi korától fogva, és nem mindenkit aláznak meg nap, mint nap. Így természetesen nem nagyon érezte hiányát a családjának akkor sem, amikor halálhírüket megkapta. Egy földrengés során maga alá temette minden élő rokonát egy leomló hegy. Annyira nem rázta meg a hír, hogy a gondozó, aki tudtára adta a szomorú hírt, azt hitte, a kis Zénó nem csak néma, hanem süket is. A családjának teljes hagyatéka – ez volt minden, ami megmaradt a leomlott házból – egy hangszer volt. Borzasztóan érdekes eszköz volt ez, soha senki másnak nem volt ilyenje se azelőtt, se azóta a világban. Zénó nem ismerte a nevét, de valami ösztönös módon tudta, hogyan kell használnia. Zénó ekkor alig volt tíz éves. Tizennyolc éves korára, mire az árvaházat el kellett hagynia, képes volt bármit kifejezni a zenéjével. Ezt természetesen senki sem értette meg, de ő maga tudta, hogy bármi, amit mondana, ha mondhatna, benne van abban a néhány hangban. Zénónak, mikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, távoznia kellett. Minden holmija elfért egy kis batyuban, és kezében vitte a hangszerét. Nem úgy kell ám ezt elképzelni, hogy csak úgy vitte Zénó együtt élt a hangszerrel, együtt lélegeztek, együtt mozogtak – Zénó része volt. Sehol sem tűrték meg őket sokáig. Zénó évekig vándorolt, csak sétált az országúton, és ahol egy várost talált, leült egy térre, és játszott. Sokan koldusnak nézték, sokszor elkergették. Nem volt koldus. Csak azért zenélt, mert zenélnie kellett. Sehol sem volt szükség egy koszos muzsikusra. Zénónak gyönyörű gondolatai voltak, és nagyon szerette volna megosztani őket a nagyvilággal, de a nagyvilág nem tartotta fontosnak, hogy odafigyeljenek rá. Zénó azonban tudta a dolgát. Játszott, csak játszott rendületlenül, és azok az emberek, akikhez csak egy-egy foszlány eljutott Zénó csodálatos muzsikájából, valahogy megváltoztak. Volt, akinek csak egy mosoly suhant át az arcán. Egy-egy kocsmából hazaérkező férjét szidalmazó asszonyt megbékített. A verekedő gyerekek között nyugalmat teremtett. És a dallamok, amiket titokzatos hangszeréből előcsalt, utat találtak az emberek szívéhez, és ha meg nem is értették Zénó gondolatait, valami halvány képet mégis kaptak belőle. De Zénót így sem szerették sehol. Talán az emberek nem értették meg, hogy ő az okozója a boldogságuknak. Volt, ahol a városszépítők egyletének képviselői kérték meg (felettébb udvariasan) hogy a város összképére legyen figyelemmel, és lehetőleg másfél órán belül álljon odébb. Volt, ahol maga a polgármester tette ki a szűrét, de akadt olyan is, ahol csak egy koldus rugdosta odébb, mondván, ez az ő területe, és semmi szüksége konkurenciákra. És a koldusok, nyomorékok, egyéb csirkefogók jogosan féltek Zénótól. Egy zenélő koldus – még ha nem is kéregetésből zenél – sokkal jobban elnyeri a járókelők szimpátiáját, mint aki csak a kezét nyújtogatja. Zénó alig volt még 25 éves, de nem nagyon volt olyan város Európában, ahol meg ne fordult volna. És olyan város sem volt, ahol 30 óránál többet tölthetett. Otthona volt a nagyvilág, követte a folyókat, az országutat. Az egyetlen, amiben biztos lehetett, az az ég volt a feje fölött, és egy-egy árok, ahol éjszakára meghúzhatta magát. Zénó zenéje tovább tökéletesedett. Soha sem játszotta kétszer ugyanazt. Mindig új dallamokat csalt elő hangszeréből, és aki csak hallotta, azt mind birtokába vette a zene, a szépség, a gyönyörűség. Zénó történetünk kezdetekor már nagyon öreg volt. Késő éjszaka volt, és ő egy árokban feküdt, a csillagokat nézte. Nem tudott aludni. Magához ölelte hangszerét, és boldognak érezte magát. Mérföldekkel odébb valamilyen ünnepet ültek, máglyát gyújtottak, énekeltek, táncoltak. Zénó nem is volt bizonyos benne, hogy emberek. Talán tündérek táncoltak, ünnepeltek ott. Soha nem volt még ennyire vidám, és felszabadult. Hirtelen elhatározástól vezérelve elindult a tündérek felé. Mert valóban tündérek voltak, az utolsók, akik még éltek. De tudvalevő, hogy amelyik tündérnek egy ember rájön természetfölötti mivoltára, az többé nem élhet már tündeként. Hát táncoltak, és ünnepeltek, a világ összes, még létező tündérei. Zénó nagyon lassan ért a mulatság színhelyére, de a tündérek még ott voltak. Mikor meglátták Zénót, nagyon megrettentek. Érezték elszállni a varázserejüket, bájukat, örök fiatalságukat. Zénó megértette, mit művelt, és nagyon elszégyellte magát. Megölte a világ utolsó tündéreit! Életében utoljára játszani kezdett a hangszerén. Órák hosszat játszott, megvirradt már, mire abbahagyta. A tündérnép könnyezve hallgatta. Mikor befejezte, felélesztette a tündér-máglyát, és készült rádobni a hangszerét. A tündérek próbálták meggyőzni, de Zénó nem hagyta magát. Tűzre dobta az egyetlen vagyonát, az egyetlen barátját, élete értelmét, mert úgy érezte, a saját tehetségét, minden örömét és tudását kell feláldoznia a többiekért. Sírva fakadt. Állt a kicsi, görnyedt öregember a tűz mellett, és zokogott. Mellé lépett az egyik legidősebbnek látszó tündér, és átölelte. Bár már nem volt ő sem tündér, csak árnyéka egykori önmagának, annyit el tudott érni, hogy Zénó elmosolyodjon, és figyeljen rá. Az egykori tündérek belekezdtek a régi balladájukba, és elmesélték egy tündér-társuk történetét. Százötven esztendővel korábban történhetett, mikor egy tündérlány megszeretett egy fiatal emberfiút, és tündérségét feláldozva hozzáment feleségül. Egyedül azt kérte, hogy a tündérlantját magával vihesse, ez volt minden hozománya. Gyermekei születtek, és azoknak is gyermekei, ám mind közül csak egy maradt életben. Egy jövendölés szerint ez az egy, a tündér-leszármazott fogja romba dönteni a tündérek világát. Ezzel kell bűnhődnie a világnak azért az egy tündérért, aki hűtlen lett a tündér-világhoz, és emberek közé költözött. Zénó volt ez az egy. Megnyugtatta a tündérek éneke, bűntudata elmúlt. Így kellett történnie a dolgoknak, ahogyan történtek, és neki nem volt beleszólása. Ahogy a tündék észrevették, hogy Zénóval most már minden rendben lesz, egyesével kezdtek eltünedezni. Nem sokkal később már csak az az egyetlen tündér maradt vele, aki elsőként átölelte a derekát, de mire leszállt az éj, ő is búcsút intett. Zénó egyedül maradt. Ettől a naptól kezdve nem voltak tündérek. Sem valódiak, akik csak láthatatlanul tesznek jót az emberekkel, se Zénó, aki zenéjével lopott boldogságot a szívükbe. Zénó többet nem ment emberek közé. Ott maradt a réten mindörökké. Néha egy-egy jószívű parasztember felajánlotta, hogy elviszi kocsin magával, de Zénó nem ment. Egy napon eltűnt Zénó. Soha többé nem látta senki. Nem látták se meghalni, se elmenni, se semmit. Egyszerűen csak eltűnt. A helybeliek egy darabig még emlegették a „flúgos öreget” a mezőről, de hamarosan a feledés homályába merült. Zénó eltűnése óta már csak a kisgyermekek, és az idősek képesek hinni a tündérekben - poggi - 2002. március 5.

A HALDOKLÓ KÖLTŐ Itt ülök a fa alatt a Halálra várva. Igen. Várom, hogy magával vigyen, Mert úgy érzem, nincs már miért élnem. Ki voltam én az életben? Talán egy költő, vagy poéta? Nem. Csak egy koldus, akinek legnagyobb vágya, Hogy magával ragadja őt a Pokol sötét árnya. És hogy mit gondolok a Halálról? A Halál a végtelen. Minden szenvedés ura. Megérdemlem, hiszen itt a földön minden még jobban fáj. Talán nem mutattam fel eleget az életben? Mit kellett volna még tennem? Segítettem az embereknek, De nem kaptam semmit cserébe. Most látod, könyörgök neked Halál. Könyörgök, hogy mutasd meg a völgyet, Ami elvezet hozzád, hiszen ennél nincs nagyobb boldogság. Bármit odaadnék azért, hogy nálad lehessek végre, Hiszen a földi lét csak a kezdet, egy befejeztlen végzet. Tiéd a szenvedés, a kín, a nyomor és a fájdalom, S ezeket gyógyítod Pokol. Sötét, hozzád igyekvő áldozataidon. Halál. Te nem lehetsz más, csak egy új élet ígérete, Egy még jobb kor, amiért meghalni érdemes. Alvilág. Te vagy a küldetés, a szenvedéssel teli út, Árnyas, és félelmekkel teli ligetekben, hol a Sötétség az úr. Elborult, megfáradt lelkek mind hozzád igyekeznek, S te fogadod őket, mind Kegyes Nagyúr. Csillapítod a bennük rejlő gondokat, és segítesz rajtuk, Mert te vagy a Halál, a mindenekfeletti Hatalom. Hát ezt kérem én is, hiszen rabszolgád vagyok, Ölj meg és pusztíts el, ez az én akaratom. Tovább létezni melletted, egy felsőbbrendű világban, Nincs is jobb ennél. Felajánlom magam, ígérem, örökre szolgálni foglak. És mostmár érzem, hogy meghallgattál. Gyengülnek a tagjaim, és nehezen lélegzem. Várom, hogy végleg elhagyhassam testem, mert midnennek ő az oka. Csak a testem. Most megszabadulok tőle, és szállok majd végtelenül. Hozzád. Repülök hozzád. Dicső, Kegyes Halál. Maya 2002. március 5.

Furcsa dolgok történnek az emberrel Furcsa dolgok történnek az emberrel. Megbánt másokat, pedig nem szeretne. Megbántódik, pedig nem bántották. Megbántódik, pedig nem bántó szándékkal bántották. Megbánt másokat, vagy azt hiszi, megbántott, pedig nem. Azt hiszi, bántották, pedig ő bántott. Azt hiszi, megbántott, pedig őt bántották. Azt hiszi, azért bántják, mert ő is bántott. Bánt, mert bántották. Bántják, mert bántott. Bánt, mert haragszik. Haragszik, mert bántották. Bánt, mert szomorú. Szomorú, mert bántották. Szomorú volt, bántották, ezért haragszik. Haragszik, tehát bántani fog. Bántani fogják, mert bántott. Bántott, ezért haragszanak rá. Haragszanak rá, bántják. Bántják, csak mert haragszanak rá. Haragszanak rá, csak mert bántott. Bántott, csak mert bántották. Bántották, mert bántott. Azért bánt, mert megbántott. Azért megbántott, mert bántották. Azért bánt, hogy megbánátsák, és bánthasson. Bántani akar, mert azt akarja, hogy bántsák. Bántani akar másokat, bosszúból, mert bántották. Bántották, ezért megbántott. Megbántott, tehát bánatos. Bánatában bánt. Bánatából menekülve bánt. Azt akarja, a másik is megbántott legyen. A másik is bánatos legyen. Játszik. Bánt másokat, és mások is bántják őt. Úgy érzi, ez az élet rendje. Bánt másokat, ha nem szeretene is. Mert úgy látja, ha nem bánt, őt se bántják, és megáll a világ. Bánatos, mert megbántották. Haragszik arra, aki nem bánatos. Akit nem bántottak. Így bántja azt, akit nem bántottak. Haragszik arra, aki nem bántódik meg. Haragában bántja. És ha bántják, nem érti: "Ezt érdemeltem?" Élvezi a játékot. Bánt másokat, hogy bántsák őt. Megbántottnak érzi magát, ezért fog bántani. Pedig nem is bántották. Mégis megbántódik. Már tudja, hogy nem jó játék, mégis játszik tovább. Nem tud kiszállni. Hozzászokott a játékához. És ha bántják, bánt. És ha nem bántják, akkor is bánt. Ha vigasztalják, csak azért se vigasztalódik. Bántja, aki nem akarja bántani. Azt mondja: védekezésből. És nem látja, hogy ez a védekezés mennyire ellenszenves. És bántó. És megint csak bánt másokat. És csodálkozik, ha bántják. Nem hiszi, hogy megérdemli. Csak bántja, hogy őt mindenki bántja. Panaszkodik, szomorú. Vigasztalják, de a vigasztalóját is bántja. Hogy bánthasson? Nem. Már régen nem akar bántani. Csak nem tudja, hogy kell nem bántani. Nem tudja, mit tehet, mit nem. Nem ura önmagának. Bizonytalan. Fél. Fél, hogy rájönnek, nem magabiztos. Hogy a kíváncsiakat elriassza, bánt. És ha bánt, bántani fogják. Ha bántják, megbántódik. És bánt. Azt mondja: csak magamat védem. Védi magát. Elriaszt. Már tudja, hatalmas fegyvere van. Bánthat bárkit. Akit nem szabad bántani, azt is. Akit nem lehet bántani, azt is. Csak azt nem tudja, hogy a fegyvere először visszafele sül el, csak utána kifele. És amíg nem tudja, bánt. Aztán rájön. És hogy más rá ne jöjjön, hogy ő rájött, bánt tovább. Bánt tovább, mert nem tudja, hogy megállhat. Tudja, hogy megállhat, csak nem tudja hogy. Meg tudna állni, ha akarna, de nem akar. Nem akar, mert meg kellene változnia. Nem akar megváltozni, mert fél a változástól. Fél a változástól, mert fél, hogy elveszít valamit. Fél, hogy elveszít valamit, azzal, hogy megbánt valakit. Fél attól, hogy bánt. És a bántástól való félelmében mégis bánt. Profi lesz. Fél, hogy bántják. De ha bánt, bántani fogják. Olyan bánt, aki nem bántja. Nem bántja, mert nem tudja. Nem bántja, mert nem meri. Nem bántja, mert nem szeretné. Nem bántja, mert szereti. Könnyű azt bántani, aki nem védekezik. Mert a védekezésével bántania kéne. És nem akar bántani. Nem akar bántani, mert tudja, milyen az, ha valakit megbántanak. És cserébe bántják. Aki nem védi magát, bántják. Mindenkit bántanak. Aki védi magát, és bánt, azt már nem zavarja, ha bántják. Mert ő is bánt. De aki nem védi magát... azt bántják. És megbántódik. De mégsem bánt. Mert tudja, hogy nem szabad. De akkor a többi miért nem tudja? -Poggi- 2001. december 11.

Igenis szép az élet! Ugye, mikor eljön az embernek a születésnapja, mindenféle olyasmit csinál, amit nem szokott. Elérzékenyül, vagy éppen arra gondol, hogy "A fenébe, már megint öregebb lettem..!". De nekem például az a szokásom is megvan, hogy elolvasom egy évre (azaz a legutóbbi szülinapomig) visszamenőleg a naplómat. Aztán okos következtetéseket vonok le belől (például összehasonlítom az előző évi ajándékaimat az ideivel. ;) De az idén sok meglepetés ért, és nem is kellemes. Tavaly ilyenkor mindenkit azzal kergettem az őrületbe, hogy győzködtem az élet szépségéről, és a fellelhető örömökről. Most meg én vagyok az, akit az őrületbe kergetnek ugyanezzel, és én sem akarom elhinni. De most egy kicsit elgondolkoztam. Arra a megállapításra jutottam, hogy valami elromlott. De mi? Olyan sok lehetőség nincs. Vagy a világ romlott el, vagy én, vagy mind a kettő. Ha a világban van a hiba, akkor mosom kezeimet. De mi van, ha csak nálam van egy kis zűr...? Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Egy egész napig - elhatározásom szerint - csak a szépet és vidámat keresem, bármi történjék is, azon a bizonyos, sokat emlegetett "rózsaszín szemüvegen" keresztül nézem. Most, annak a napnak a végén, elemzem az eredményeimet. Nem a világ romlott el. Reggel késve indultam, és a tömött villamoson nem olyan egyszerű nézelődni. Annak meg kifejezetten nehéz örülni, ha a lábunkra lépnek, vagy esetleg a vesénkbe könyökölnek, de én nagy kitartóan mosolyogtam. (Más kérdés, hogy ezzel csak azt értem el, hogy a hátam mögött összesúgtak, hogy "Há' emmeg mit virul annyira?!") Beérve az iskolába, állandóan annyi vidám dolog történik! Komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy ne tűnjön fel. Meg lehet mosolyogni a büfé körüli tömegből kitörni próbáló diáktársakat, együtt örülni az összebújó szerelmesekkel, együttérezni a folyosón magolókkal (bár olyankor egy kis káröröm is vegyül az együttérzésbe, miszerint nem nekem kell megszállottam tanulni, majd csak a következő szünetben, de hát hol van az még...) Órán pedig szerencsés körülmények között egy-két vicces "beszólás" úgyis akad, rosszabb esetben pedig még mindig ott a szünet ígérete, a túléléshez, és betevő örömadaghoz. Gondoljunk csak bele! A becsengetésnek is lehet örülni, mert MÁR CSAK negyvenöt perc van kicsöngetésig, egy újabb érdekes szünetig, amikor nézelődni lehet! Hazafele már jobb volt a helyzet a villamoson. Direkt későn jöttem el, ne találkozzam senkivel, ne zavarják meg a szemlélődésemet. A Moszkva téren az emberáradatban mindig történik valami, amíg az etnikumok hangos kiabálás közepette kínálják mindenféle csodálatos portékájukat, "csak százér'". Aztán elindul a villamos. A Mamut előtt nyüzsgés, vidámság, egy lány éppen száll fel az én villamosomra, olvas elmélyülten. Talán éppen akkor vette a könyvét. Nem sokkal később egy autójában ücsörgő hoszonéves fiatalemberen akad meg a szemem. Nem is ő az érdekes, vagy akár a kocsija, hanem az, hogy - bár teljesen egyedül van - a lámpa előtt várakozva a pirosban, igen hevesen gesztikulál, és látnivalóan nagyon magyaráz valamit. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem: biztos kihangosított mobiltelefonon beszélt. A Margit-szigetnél eszembe jut, mikor a nyáron ki akartunk menni bringózni egy barátnémmal, és végülis nem adtak nekünk, mert nem töltöttük be még a tizennyolcat, hiába győzködtük a kölcsönzőst, hogy együtt már a huszonhetet is betölöttük. De a villamos nem vár, már a pesti hídfőnél vagyunk. Nini, a Parlament! Van az a kedves régi anekdota, amikor Freddie Mercury és a Queen Magyarországra jöttek koncerteztni 1986-ban, és Freddie épphogycsak megpillantotta a kocsijából a Parlamentet, felkiáltott: "De szép épület! Megveszem!" Ki tudja, ha akkor a megfelelő hatáskörű emberek hallótávolságon belül vannak, mi lenne most a Parlamenttel. Ezen való gondolkozásomban haza is értem. Megvizsgáltam, hogy a kutya megint megette a macska ebédjét, aki viszont nálam követelte, kénytelen voltam megosztani vele a legsajátabb pörköltömet. Utána kutyaséta. Kutyasétáltatás közben is mennyi érdekeset lát az ember! Az "ellenséges" kutyatartók, akik olyan jókat tudnak veszekedni egymással, amiért nem kötötték pórázra kutyáikat. Ma meg egy esküvői menet száguldott el az Andrássy úton. De micsoda menet! Nyolc vagy tíz autó, de mind vagy Trabi vagy Kispolszki, esetleg Bogárhátú, hangos tülköléssel, és krepp-papír szalagokkal. Persze az kérdés, hogy igazi volt-e, vagy tréfás kedvű újgazdagék házasodtak. Nem nagyon akarom folytatni. Igazából nem az én személyes élményeim a lényegesek. Esetleg van olyan, aki most azt gondolja "Hülye!", vagy jobb esetben azt, hogy "Ez mind szép és jó, de csak mázlija volt, hogy ilyen napot fogott ki", vagy a beletörődően: "Nekem ez úgyse menne, nekem ehhez nincs lelkierőm". Ez részben igaz. Nem lehet mindennap jó napja az embernek, az unalmas is lenne. Viszont nagyon egyszerűen belátható, hogy tényleg szép az élet. Vidám. Örülnivaló. Akár csak egyetlen napra is érdemes "figyelőállásba" helyezkedni, és keresni a vidámságot. Tényleg kell hozzá némi lelkierő. De aki nem hajlandó a saját jókedve érdekében egy kicsit foglalkozni a hangulatával, az magára vessen, innentől kezdve mosom kezeimet. -Poggi- 2001. december 3.

Kis mese Victor Town vérbeli angol volt. Londonban született, és szülei kiskorától kezdve nagy odafigyeléssel taníttatták, titkos vágyálmuk ugyanis az volt, hogy egyetlen fiacskájuk Edward király, angol király Lordmajorja lehessen. És Fortuna istennő közreműködésének hála, Victor Town alig töltötte be a huszonötödik életévét, Lordmajor lett. Több mint tíz évig töltötte be ezt a hivatalt, ám mikor Edward előlegezte (egy különösen balsikerű walesi látogatása után) hogy felkötteti a Lordmajort, amint bármi nesz zavarja nyugalmát, Town jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot. Kiszaladt a legszükségesebb holmiját összepakolva a Heathrow-ra, és az első gépre felszállt, ami véletlenül pont a Budapestre induló MALÉV gép volt. Menet közben a stewardess beható közreműküdésével Town szert tett egy kis alapfokú magyar nyelvtudásra, megtudta, hogy jobban teszi ha a nevét Város Győzőre magyarosítja, és nem mondja, hogy Lordmajor, mert a magyarok úgyis csak a "major"-t értik meg belőle. Így hát mikor két óra elteltével a gép befutott Ferihegyre, már Város Győző majorként mutatkozott be. Ezt meghallotta egy, a helyszínen álldogáló honvédtiszt, akit egy őrnagy fogadására küldtek ki. Azonnal felkarolta Város majort, és bekísérte a Magyar Honvédség főhadiszállására. Kiderült, hogy nagy szükség van egy őrnagy támogatására és segítségére, mert a XII. kerület szívében valami nagyon furcsa és megmagyarázhatatlan kezdődött meg. Valami távolról ködnek látszó dolog jelent meg, és kezdett terjedni. De csak messziről látszott ködnek, igazából valamiféle Űr volt. A Semmi. Aki egyszer tévedésből belelépett, soha többé ki nem tudott jönni. És az Űr minden egyes bekebelezett emberrel csak nőtt és nőtt, és növekedésével újabb embereket nyelt el. Város majorra várt az a feladat, hogy néhány katonát maga mellé véve visszafoglalja ezt a területet az alvilági erőktől (hiszen nyilvánvaló volt, hogy nem evilági hatalmak hozták létre a Semmit). Város major maga mellé gyűjtött néhány megbízható katonát - többek között Tizenkettedik-Kerületi Önkormányzat tizedest és Fogas Kerekű törzszászlóst, Ötvenhatos Villamos közlegényt - és elindult velük. A haricas és bátor kis csapat sok akadályon verekedte magát keresztül. Több alkalommal megbizonyosodhattak róla hogy Fortuna istennő valóben a kegyei közé fogadta Város majort, született Victor Townt. Végülis sikerült az Űrt eloszlatni, a rabul esett emberek mind boldogan, épen és egészségesen kerültek elő a Semmi eltűnésével. Ám mielőtt az utolsó köbméternyi Úr is eltűnt volna, Város Győző őrnagy a többnapos fárasztó kalandjai után (menekülés Londonból, nyelvtanulás a repülőn, majd a XII. kerület visszahódítása) elaludt, és egyenest beledőlt a Semmibe, ami elnyelte, majd egy pillanat múltán felszívódott, Város majorral egyetemben. A Magyar Honvédség díszes temetést rendezett számára és hatalmas gyászmenet kísérte a koporsót, amit Város major helyett kívántak eltemetni. Majd Tizenkettedik-Kerületi Önkormányzat tizedes javaslatásra a Semmitől visszahódított területet Városmajornak nevezték el, így állítva örök emléket a nagyszerű katonának. -Poggi- 2001. november 25.

Tündér: Hinni annyi, mint nem tudni Ki egyszer bánt és megaláz, Megint megteszi, bármit is csinálsz. Ki téged megsegít, vigyázz, Mindig megteszi bármit is csinálsz. Ki egyszer bánt és megaláz, Többször nem teszi majd ugyanezt. Ki téged megsegít, vigyázz, Egyszer nem teszi meg ugyanezt. Bántó segít, segítő bánt. És egyszer vagy többször, ki tudja már! Ő pedig mégis aláz, 's bánt, Megint vagy mindig? Ezt se tudja már! Mint egy almát feldarabolva, Az életemet összezavarta. Nem bírom! A segítség elmarad, S az élet megy tovább, de nem halad! Elindulok az élet útján, Hol mindent köd és homály borít, Elindulok az álom útján, Hol mindent napfény 's virág borít. Harcból a halál és halálból vér, Ez az élet útja, Rozsdából arany, aranyból élet, Ez az álom útja. De a kettő között van egy út, Melyet csak én ismerek, Melybe nem léphet be szép, se rút, Csak a tiszta szívek. 2001. november 11.

A Cserszegi fűszeres története Történt egyszer, még a múlt század végén, hogy a szegény sorból származó, ámde ambiciózus, noszvaji illetőségű Cser Ottokár gondolt egyet, és elszegődött a szintúgy noszvaji illetőségű Szeghy család fűszeresboltjába segédnek. Ahogy az már a hasonló esetekben lenni szokott, a fiatal Ottokár azonnal heves szerelemre lobbant Szeghyék bájos lánykája, Szeghy Edina iránt, aki viszonozta érzelmeit. A szerelmüket a házasság szent kötelékébe lépve pecsételték meg. Hamarosan meg is született első és egyetlen gyermekük, akinek névadását heves viták előzték meg. Tudniillik, mind Edina, mind Ottokár nagyon ragaszkodott családi nevének fennmaradásához. Végül, közös megegyezéssel I. Cserszeghy Edömér névre keresztelték fiukat, aki még apjánál is ambiciózusabbnak mutatkozott, nem is érte be a családi fűszeresbolttal, hanem az államhatárok megnyílásával ő is kivándorolt a többi magyarral együtt a végtelen lehetőségek Karlifóniájába. Hamarosan megnyitotta a "Gazdaságos Pancsolt Borok Háza" névre keresztelt borospincéjét, aminek forgalmával az összes karlifóniai bortermelő együtt sem vehette fel a versenyt. Így meggazdagodván I. Edömér évszázadokra megalapozta családja anyagi biztonságát. I. Edömért nagyon hosszú élettel ajándékozta meg a sors, de egyszer az ő ideje is elérkezett. Halálos ágyához dédunokáját, IV. Cserszeghy Edömért kérette, és a következő szavakat intézte hozzá: - Kedves dédunokám, IV. Edömér, el kell, áruljak Neked egy hatalmas titkot, mely évek óta nyomja a lelkemet. Edömér, tudnod kell: szőlőből is lehet bort csinálni! - mondta, és ezzel meghalt. Az ifjú, és még őseinél is ambiciózusabb IV. Edömér dédapja szavain elgondolkozva úgy döntött, visszatér az őshazájába. A "Gazdaságos Pancsolt Borok Háza" élére helyettest ültetett, és feleségével és gyermekével, V. Cserszeghy Edömérrel visszatért Magyarországra, tanulmányozni őseinek kultúráját. Noszvajra érvén az öregek azonnal felismerték arcvonásaiban a néhai Cser Ottokárt, és helyi szokás szerint a szüretre is meginvitálták. Hála a szívélyes meghívásnak, IV. Edömér is buzgón taposta a szőlőt. Ennek a bornak különös bukét adott Edömér levetett gumicsizmájának aromája, és ez olyannyira sikeressé tette, hogy az "Év bora" kitüntető címmel jutalmazták. Az azóta Karlifóniába visszatért IV. Cserszeghy Edömér tiszteletére pedig "Cserszegi Fűszeres"-nek keresztelték. - Poggi - 2001. november 11.

Remény és bánat Olyan magányos vagyok, A bánat eltapos... Nem szerethetek már senkit sem, Szívemet elrabolta kedvesem. Nincs kedvem semmihez sem, Viszonzatlan a szerelmem. De én még mindig reménykedem, Nem tudom elfeledni kedvesem. A barátnőm is elhagyott, Nincs már, kihez fordulhatok. Bánatom végtelen, Csak sodródom a szomorú tengeren. Mostmár csak egy dolog tartja bennem a lelket, Le akarom nyűgözni az embereket. És boldogságomban talán majd megnyitom szívem kapuját Egy olyan fiúnak, aki ismeri a kulcsát. Judit 2001. november 6.

Haragszom Haragszom. Haragszom a teknősre, amiért itt van, és enni kér. Haragszom a teknősre, mert büdös. Haragszom a teknősre, amiért csúnyán néz a csúnya szemeivel. Haragszom a teknősre, amiért úgy viselkedik, mint egy teknős. Butaság? Butaság. Haragszom magamra, mert buta vagyok. Haragszom. Haragszom a macskára, amiért éhes, és enni kér. Haragszom a macskára, amiért nyávog. Haragszom a macskára, mert ki akar menni. Haragszom a macskára, amiért vissza akar jönni. Haragszom a macskára, mert jön és nyávog. Haragszom a macskára, mert idejön, és dorombol. Haragszom a macskára, mert jól érzi magát. Haragszom a macskára, mert az ágyamon sziesztázik. Haragszom a macskára, mert szőrhegyeket hagy a párnámon. Haragszom a macskára, mert lusta. Haragszom a macskára, amiért nem fogja meg az egeret. Haragszom a macskára, amiért úgy viselkedik, mint egy macska. Butaság? Butaság. Haragszom magamra, mert buta vagyok. Haragszom. Haragszom az egérre, mert riogatja a családot. Haragszom az egérre, mert itt van. Haragszom az egérre, mert mindent megrág. Haragszom az egérre, mert nem hagyja magát megfogni. Haragszom az egérre, mert még él. Haragszom az egérre, amiért úgy viselkedik, mint egy egér. Butaság? Butaság. Haragszom magamra, mert buta vagyok. Haragszom. Haragszom a kutyára, mert sétálni akar. Haragszom a kutyára, mert ha nem viszem el sétálni, a lakásba pisil. Haragszom a kutyára, amiért megeszi a macska ennivalóját. Haragszom a kutyára, mert éhes és enni kér. Haragszom a kutyára, mert lejmol. Haragszom a kutyára, mert büdös. Haragszom a kutyára, mert komisz. Haragszom a kutyára, mert szófogadatlan. Haragszom a kutyára, mert molesztálja a járókelőket. Haragszom a kutyára, mert nekimegy a másik kutyáknak. Haragszom a kutyára, mert a járdára pisil. Haragszom a kutyára, mert a járókelők megjegyzéseket tesznek miatta. Haragszom a kutyára, amiért úgy viselkedik, mint egy kutya. Butaság? Butaság. Haragszom magamra, mert buta vagyok. Haragszom. Haragszom magamra. Haragszom a járókelőkre, amiért haragosak, hogy a kutya a járdára pisil. Haragszom a járókelőkre, mert azért haragszanak rám, amiért én haragszom a kutyára. Haragszik rám a teknős, mert nem adok neki enni. Haragszik rám a macska, mert nem örülök neki. Haragszik rám a kutya, mert nem sétálok vele. Haragszik rám az egér, mert meg akarom fogni. Haragszanak rám a járókelők, mert a kutya molesztálja őket. És én is haragszom rájuk, amiért haragszanak rám. Haragszom. Haragszom magamra, amiért a haragról írva haragot szítok. Haragszom rád, mert haragszol rám, mert haragot szítok. Haragszom rád, mert ugyanazért haragszol rám, amiért én is haragszom magamra. Haragszom magamra, mert buta vagyok. Buta vagyok, mert haragszom, pedig nem kéne haragudnom. Haragszom, amiért mások haragszanak rám, mert haragszom rájuk. Haragszom. Haragszom rád, amiért haragszol azokra, akikre én is haragszom. Haragszom rád, amiért együttérzel velem. Haragszom rád, amiért arra haragszol, akire én. Haragszom rád, mert haragszol rám, amiért haragszom rád, mert együttérzel velem. Haragszom magamra, amiért haragszom. Haragszom a magamra, amiért úgy viselkedem, mint egy kamasz. Butaság? Butaság. Haragszom magamra, mert buta vagyok. Harag? Mi is az a harag tulajdonképpen? Nem lenne egyszerűbb, ha nem is volna? -poggi- 2001. október 5.

Igenis szép az élet! Ugye, mikor eljön az embernek a születésnapja, mindenféle olyasmit csinál, amit nem szokott. Elérzékenyül, vagy éppen arra gondol, hogy "A fenébe, már megint öregebb lettem...!". De nekem például az a szokásom is megvan, hogy elolvasom egy évre (azaz a legutóbbi szülinapomig) visszamenőleg a naplómat. Aztán okos következtetéseket vonok le belőle (például összehasonlítom az előző évi ajándékaimat az ideivel. ;) De az idén sok meglepetés ért, és nem is kellemes. Tavaly ilyenkor mindenkit azzal kergettem az őrületbe, hogy győzködtem az élet szépségéről, és a fellelhető örömökről. Most meg én vagyok az, akit az őrületbe kergetnek ugyanezzel, és én sem akarom elhinni. De most egy kicsit elgondolkoztam. Arra a megállapításra jutottam, hogy valami elromlott. De mi? Olyan sok lehetőség nincs. Vagy a világ romlott el, vagy én, vagy mind a kettő. Ha a világban van a hiba, akkor mosom kezeimet. De mi van, ha csak nálam van egy kis zűr...? Úgy döntöttem, teszek egy próbát. Egy egész napig - elhatározásom szerint - csak a szépet és vidámat keresem, bármi történjék is, azon a bizonyos, sokat emlegetett "rózsaszín szemüvegen" keresztül nézem. Most, annak a napnak a végén, elemzem az eredményeimet. Nem a világ romlott el. Reggel késve indultam, és a tömött villamoson nem olyan egyszerű nézelődni. Annak meg kifejezetten nehéz örülni, ha a lábunkra lépnek, vagy esetleg a vesénkbe könyökölnek, de én nagy kitartóan mosolyogtam. (Más kérdés, hogy ezzel csak azt értem el, hogy a hátam mögött összesúgtak, hogy "Há' emmeg mit virul annyira?!") Beérve az iskolába, állandóan annyi vidám dolog történik! Komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy ne tűnjön fel. Meg lehet mosolyogni a büfé körüli tömegből kitörni próbáló diáktársakat, együtt örülni az összebújó szerelmesekkel, együttérezni a folyosón magolókkal (bár olyankor egy kis káröröm is vegyül az együttérzésbe, miszerint nem nekem kell megszállottan tanulni, majd csak a következő szünetben, de hát hol van az még...) Órán pedig szerencsés körülmények között egy-két vicces "beszólás" úgyis akad, rosszabb esetben pedig még mindig ott a szünet ígérete, a túléléshez, és betevő örömadaghoz. Gondoljunk csak bele! A becsengetésnek is lehet örülni, mert MÁR CSAK negyvenöt perc van kicsöngetésig, egy újabb érdekes szünetig, amikor nézelődni lehet! Hazafele már jobb volt a helyzet a villamoson. Direkt későn jöttem el, ne találkozzam senkivel, ne zavarják meg a szemlélődésemet. A Moszkva téren az emberáradatban mindig történik valami, amíg az etnikumok hangos kiabálás közepette kínálják mindenféle csodálatos portékájukat, "csak százér'". Aztán elindul a villamos. A Mamut előtt nyüzsgés, vidámság, egy lány éppen száll fel az én villamosomra, olvas elmélyülten. Talán éppen akkor vette a könyvét. Nem sokkal később egy autójában ücsörgő hoszonéves fiatalemberen akad meg a szemem. Nem is ő az érdekes, vagy akár a kocsija, hanem az, hogy - bár teljesen egyedül van - a lámpa előtt várakozva a pirosban, igen hevesen gesztikulál, és látnivalóan nagyon magyaráz valamit. Eltartott egy darabig, amíg rájöttem: biztos kihangosított mobiltelefonon beszélt. A Margit-szigetnél eszembe jut, mikor a nyáron ki akartunk menni bringózni egy barátnémmal, és végül is nem adtak nekünk, mert nem töltöttük be még a tizennyolcat, hiába győzködtük a kölcsönzőst, hogy együtt már a huszonhetet is betöltöttük. De a villamos nem vár, már a pesti hídfőnél vagyunk. Nini, a Parlament! Van az a kedves régi anekdota, amikor Freddie Mercury és a Queen Magyarországra jöttek koncertezni 1986-ban, és Freddie épphogycsak megpillantotta a kocsijából a Parlamentet, felkiáltott: "De szép épület! Megveszem!" Ki tudja, ha akkor a megfelelő hatáskörű emberek hallótávolságon belül vannak, mi lenne most a Parlamenttel. Ezen való gondolkozásomban haza is értem. Megvizsgáltam, hogy a kutya megint megette a macska ebédjét, aki viszont nálam követelte, kénytelen voltam megosztani vele a legsajátabb pörköltömet. Utána kutyaséta. Kutyasétáltatás közben is mennyi érdekeset lát az ember! Az "ellenséges" kutyatartók, akik olyan jókat tudnak veszekedni egymással, amiért nem kötötték pórázra kutyáikat. Ma meg egy esküvői menet száguldott el az Andrássy úton. De micsoda menet! Nyolc vagy tíz autó, de mind vagy Trabi vagy Kispolszki, esetleg Bogárhátú, hangos tülköléssel, és krepp-papír szalagokkal. Persze az kérdés, hogy igazi volt-e, vagy tréfás kedvű újgazdagék házasodtak. Nem nagyon akarom folytatni. Igazából nem az én személyes élményeim a lényegesek. Esetleg van olyan, aki most azt gondolja "Hülye!", vagy jobb esetben azt, hogy "Ez mind szép és jó, de csak mázlija volt, hogy ilyen napot fogott ki", vagy a beletörődően: "Nekem ez úgyse menne, nekem ehhez nincs lelkierőm". Ez részben igaz. Nem lehet mindennap jó napja az embernek, az unalmas is lenne. Viszont nagyon egyszerűen belátható, hogy tényleg szép az élet. Vidám. Örülnivaló. Akár csak egyetlen napra is érdemes "figyelőállásba" helyezkedni, és keresni a vidámságot. Tényleg kell hozzá némi lelkierő. De aki nem hajlandó a saját jókedve érdekében egy kicsit foglalkozni a hangulatával, az magára vessen, innentől kezdve mosom kezeimet. -Poggi- 2001. október 5.

Nem talállak titeket Sivatagban peregnek a homokszemek, szállnak el a széllel. Szomorú látni: tűnnek el a barátaim, viszi őket az élet. Fáradt vándorként nálam megpihentek, de egy másikért, Elhagytak egy szebb fényesebb oázisért. A vizen csillanó gyönyörként fut végig a nap sugara Tündöklő lángként vakított el titeket és súgta: Gyertek! Pálmák levele lesz fekhelyetek, Az ég kacaja zenétek, meleg homok takarja be testetek. Jobbat keresve, álmoknak hittetek és mentetek. Kívánom, ne döbbenjetek rá soha, egy délibábot kergettek. Vihart kavar az éjszaka. Hűvös hajnal csillapítja, Álmomból felkelve, zilált érzésekkel várlak titeket, de hiába. 2001. október 5.

Ordítanék Szakadék szélén térdelnék, mint meglőtt sólyom, S üvölteném a nagy végtelenbe: Szabad vagyok! Ordítanék, míg csak torkom végleg el nem némul, Örömkönnyeim a mélybe csöpögnek, majd hideg testem is utánuk hull. 2001. október 5.

Nem hallani mást A könnyes éjszakában már nem hallani mást, csak az alvó akácfák szuszogását. Csak az álmukban vergődő pintyek mocorgását, és az utolsó szavad, mellyel lelkembe sebet vájtál. 2001. október 5.

Lili : Az élet Az élet finom ám, Csak éppen neem, Olyan mint één, EGY KICSIT SAVANYKÁS, HA DÜHÖS VAGY RÁM... ------------ Az élet finom ám, Dee engedj már, Átlepem ezt a határt, ENNYI VOLT MÁR, NEM KELLESZ HÁT... ------------- Az élet finom ám, HÁT ENNYI VOLT MÁR ÉS INDULJ HÁT!!!!!! Ennyit megtanultam az élet során. 2001. október 5.

Diána: Nézz most a szemembe Nézz most a szemembe, egyszer, utoljára... Kinn már őszi köd ült a gesztenyefákra. Kérgeiken sebet hagytak a múlt évek. Nyirkos a táj. Nézz most a szemembe, kérlek! Lásd, fontos vagy nekem, mint friss víz a fának, értelmem s részem vagy, mint tegnap a mának. Várj még, ne siess, fájó, felsebzett lelkemet hadd égesse még át mélykék tekinteted. Mosolyogsz, persze, hisz' ez csak játék neked. Mosolygok, hogy ne lásd: miattad szenvedek. Nézz most a szemembe: boldog ember lehetsz; családod van, szeretsz és viszontszerettetsz. Édes kín s szenvedés látnom szép szemedet, s gyűlöllek, amiért én nem szerethetlek. Ne, inkább ne nézz rám... Egy dologra kérlek: ha meghalok, kezem fogd, s többé nem félek. 2001. július 22.

Lia: Mi az élet? Az élet az élet. Az élet szeretet, Egy szeretet, melyből soha nem kapsz eleget. Az élet az élet. Az élet gyűlölet, Melyből úgy érzed, tengernyi jut neked. Az élet az élet. Az élet fájdalom, Mely szíved keseríti, S nem múlik el vakon. Az élet az élet. Az élet boldogság, Tőle úgy érzed, Mégsem oly keserű a világ. Az élet az élet. Az élet arany, Mely szívedben fényként ragyog, S több, mint bármi más dolog. Az élet az élet. Az élet Istené, Ki adott most és régen, De azt ha kellett elvevé. Az élet az élet. Az élet a miénk, Mit gondozunk és ápolunk, Míg eljön az ég. Az élet az élet. Az élet fogalom, Mit a toll magyarázni próbál, De érteni te sem, én sem fogom. Az élet az élet. Az élet te és én, S hidd, hogy míg az élet élet, Mindig van remény. 2001. május 15.

Serom: verseim ÉN Egy zöldelö fa az erdönek szélén, Szirmait kibontó harmatos rózsabimbó. Felröppenö galamb a magas ég kékjén, Ez vagyok ÉN. Rózsaszínü virág a mezö közepén, Harmatos füszál egy új nap sugarában, Néha füstölgö, de sosem kormos kémény, Ez vagyok ÉN. És én nem tudhatom melyik, s milyen tudós nyomdokiba lépek. De az egyet tudom, ha e Földön élek ÉN magyar maradok! --- Lorelei Heinrich Heine (fordítás) Nagyon szomorú vagyok, Vajon mit jelenthet? Réges régi kor meséje Melyet nem felejtek. A nap süti a tetöket, De csendes a Rajna, Uralja már a völgyet A sötétség hatalma. A legszebb szüzlány ül ott, Akár egy csoda, Aranyékszere csillog, Arany a haja. Aranyfésüvel fésüli, És közben énekel Csodálatos melódiát, Hatalmas éneket. A hajós kis hajóban Elragadva hallja, Nem figyel a zátonyokra, Csakis a magassba. Hajóst és hajót a hullám Úgy hiszem elnyelte. Aranyhajú szüzlány Dalával ezt tette. --- Elmentél... Miért oly csengö a patak csobogása? Mitöl oly hangos nyáron a rét? Miért oly halk az erdö susogása? És miért oly sivár, oly puszta a tél? Miért volt oly kedves szemed csilogása? Miért volt oly forró kezed, ha hozzám ért? Miért voltál mindig örömöm forrása? És miért oly szomorú nélküled a lét? Elmentél! --- Ösz Halkan kopog az esőcsepp Ablakom alatt, Halkan fúj az öszi szellö, Sárga lomb szalad. Csillag gyúl az égen, lassan, A hold is kigyúl, Ereszkedö, bágyadt felhök Közül elönyúl. Karja fakó, színe szürke, Fénye halovány, Tudja jól, hogy vissza nem tér A nyári napsugár. Szívem is oly üres lett, Mint öszi faág, Telik a nap, telik az év, S lassan nincs tovább. Szívemböl a napsugarat Elviszi az ösz, A fiatalság elrepül, Nem sokat idöz? Ismét esik. Egész halkan. Feketék a fák. Lassan fúj az öszi szellö. Elmúlt már a nyár. --- Gyertyalángnál Az emlékek gyerekesnek tünnek. Régen forró könnyeket hullattam értük, mára kifakultak. Az éj sötét, s csak egy kis gyertyaláng világít. Elhaló gyertyaláng. A sok kedves emlék nem szorítja össze szívem ... vagy mégis? A jövöt kémlelem. Vajon mit tartogat számomra? --- Önirónia Azt hiszem, hogy költö vagyok! Azt hiszem, hogy még tehetség is adatott nekem!? ha így lenne, bizonyára teleírtam volna a papírost szép szavakkal? és szomorúakkal, hogy megkönnyezzék tragikus sorsomat De az emberek csak nevetnek rajtam. --- Öngyilkosság holdfény remény emberek egy toll vörös papiros könny reménytelenség vértócsa ... és elrobog a vonat --- Vég Szép virág! Miért ontod bódító illatod még akkor is, amikor gyönge szárad a kés régen elmetszette? Szép virág! Miért tündökölsz még mindig olyan rettenetesen pirosan, hogy bárki kebelére tüzne? Hát tudd meg, hogy szépséged csakhamar elhervad és többé már nem kérkedhetsz! --- Kiáltás I Elrobog a vonat. Elalszik a fény. Elhallgat a toronyóra. Elsötétül az ég? Kócos álmok kavarognak, rángatóznak, vonaglanak, Büvös szavakat suttognak, elmormolnak, mormolgatnak. Dübörög az éj sötétje. Villámlik az éj sötétje. S fekete szurokkal lepi el a Földet, vakítja a Földet, folytja meg a Földet! És mi fény volt, az is elhal, És a remény, az is elhal: Az örök sötétség foglya vagy! NEM! SEGÍTSÉG! "Állj mellém Uram, Szabadíts meg, Istenem!" (Zsolt. 3,8) --- Kiáltás II Vészesen közeleg a Holnap, bár még korán van, hajnal van. Sötétség van, gyilkos sötétség. Gyászfátylát rám borítja az ég, elmémben mély, sötét vizek kavarognak. "Egy nagy sötétlö erdöbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém." Fekete kígyók kúsznak testemen, fekete pókok lepik el karom, iszapba sülyedt térdem, és a dübörgés vérem áramlatát megfordítja. Elmémben sötét vizek kavarognak. "Ó, szörnyü elbeszélni, mi van ottan, s milyen sürü, kusza vad vadon." Vészesen közeleg a Holnap, s én már derékig az iszapban állok. Testem ellepik a férgek, s lángoló mérget fecskendez a kígyó ereimbe. Kétségek között kiáltok az Égbe - Segítség! (A kétsoros strófák Dante idézetek) 2001. április 5.

Kian - Valahol Valahol tudom, hogy szeretsz Valahol sejtem mit érzel, Valahol ugyanúgy szeretlek Valahol nagyon nagyra nézlek! 2001. március 8.

Ferike (Kurusa Nikolett) Minden más... S tényleg, minden változik. Akár egy percen vagy egy évtizeden belül, de minden elveszti azt az érzést, amit akkor iránta tápláltak. Újabb szenzációból egy mindennapos hír. Gondoljunk csak bele. Vagy inkább ne! Minek fárasszuk magunkat vele, ennek így kell lennie. Senki kedvéért sem változik. Ami furcsa, hogy ezt már észre sem vesszük. Én sem sokat törődök vele, van más dolgom is, ami fontosabb ennél. Sőt, néha a környezetem befolyásol: haladjak el mellette máskor is lesz ilyen. Egy napon, nevezetes október 23-án, azonban más lett. Bementem a városba levegőzni és drága nagyapámmal karöltve sétáltunk a Széchenyi téren. Felnéztem az égre (tudom: próbáljam inkább az egyházat újságírás helyett), s akkor valahogy másnak láttam. A fák is máshogyan dülöngéltek a lágy déli szélben (micsoda leírás!) és eszembe jutott a régen nem látott amerikai barátnőm. Ha most itt lenne. Akkor is másképp látnám a világot. Amit már régen nem tettem, megfogalmaztam neki egy levelet csak úgy gondolatban. Azt hiszem (mivel nem írtam le) ekképpen kezdődött: Minden más és ez mennyire igaz. Fájdalmasan hasított belém a felismerés. Nemcsak úgy gondoltam, úgyis volt. Szerettem volna neki leírni azt, ami történt velem: amióta elmentél sok minden megváltozott. Tényleg semmi sem ugyanaz, hiszen tudjuk azt, az idő vasfoga aztán mindent tud. Nem törődve semmivel és senki érzéseivel csak zakatol és zakatol. Olyan hangosan, hogy már nem is halljuk. Vagy inkább megszoktuk? Semleges erők valóságos halmaza lesz úrrá rajtunk, mi meg csak nézünk, sírunk, örülünk talán más szóval: változunk. Milyen bonyolult, de mégis milyen nevetségesen egyszerű. De ez is tény, pontosabban a tény. Ez nem tartozik hozzá az élethez? Nem. Ez maga az élet. Hogy ettől szebb vagy rosszabb? De tudod: változó. S ha ez vígasztal: semmi sem marad örökké így. Valahogyan lennie kell, mindig, de másképpen. Csak egy idegen... Van egy kívánságom: Szeretném látni magam. Kívülről ,úgy ahogy mások. Ahogy én képtelen vagyok. Kimegyek az utcára. Becsukom a szemem. Sikerülnie kell! Hirtelen a semmiből feltűnik valaki. Fiatalnak látszik, mégis más. Arcán a fáradtság tévedhetetlen jelei tűnnek fel, vagy inkább csak gondolkozik valamin? Bárcsak tudnám miről vitatkozik magában. Szemei vidámak mégis ott bújik a szomorúság: a mai nap is sikerülhetett volna jobban. Nevetséges ahogy küzd magával, és észérvekkel támasztja alá a mások véleményét. Szeretne ő is inkább vihogni másokkal és a holnapról tudomást sem szerezni. De ő nem ilyen. Minél előbb szeretné megérteni a világot s megmagyarázhatóvá tenni a világ összes dolgát. Akkor már nem kellene neki megoldania. Eltüntetni a félelmét a jövő iránt és bátran, kiegyensúlyozottan neki vágni az életnek. Hirtelen elmosolyodik, eszébe jut, hogyan fog kinézni a diplomaosztáskor abban a fekete kalapban. Vagy olyan csak a filmekben van? Sóhajt egy nagyot és lehunyja a szemét. Egy kicsit megszűnik. Most nem is sejtem mire gondol. Váratlanul a szomszéd kutyája odaugrik a lábához. Nagyon megijedt, meg is áll egy percre, nem nagyon örül a társnak. Gondolja : Menj el! Egyedül akarok lenni. Örülj neki, hogy neked nem kell meditálnod ilyen dolgokon! Milyen dolgokon? Látszik, teljesen elfelejtette, hogy hol tartott. Felcsillan a szeme, amikor meglátja a hatalmas térre néző szobájának ablakát. Itt már nem bánthat senki. Szerencsés vagyok. Otthon vagyok. ... Este hét óra van. Ha rajtam múlna talán még ilyenkorra sem kerülnék íróasztal közelébe. De persze édes drága anyukám a szappanoperák fogságába került, és mivelhogy a videó elromlott, az igazán élvezhető műsorokról ismét csak lemaradok. Na de gyerünk! Ugrás a kegyetlen és zord tankönyvek közé. Most minden más jobban érdekel, oh de most látom, hogy ebből dolgozatot írtunk, azt már tudom, ezt még ráérek megtanulni a szünetben Tíz perc múlva a táskám már tömve van és felkészült a holnapra. Visszarogyok a fotelbe és gondolkodom. Vagy nem is. Pontosabban csak ülök. S tudom, hogy baj van. Először is csak nézzük, mi is az hogy baj? Lelki válságot és szellemi hanyatlást előidéző állapot melyet (nagyságtól függetlenül) a külső világ képtelen felfogni, megoldani meg pláne nem. Valami, ami mindenkinek van vagy mindig, vagy néha. Ez nem olyan, hogy egyszer csak elfogy nem, nem, korlátlan számban kapható akárcsak egy nátha vagy intő figyelmeztetés. Az ember ezután jogosan teszi fel az első kérdést: miért? Mert. Hangzik a tömör és velős válasz. Másnak is van gondja, akkor te fiam miért lennél kivétel? Nehogy már ne kelljen aggódnod a holnap miatt! El tudnál képzelni egy nyugodt éjszakát? Aztán meg a kevés alvásból fakadó stressz. Állítólag egészséges. Egy bizonyos fokig. S ezt ki nem lépte túl? Második kérdés: hogyan oldjuk meg? Nézzük csak. Toldjuk meg egy kérdéssel. Meg lehet ezt oldani? Tulajdonképpen, ha a dolgot lehetetlen tisztába rakni, akkor szerencsésebb vagy. Ez akkor majd magától megoldódik, és aztán rendeződik (remélhetőleg). Ha esetleg a probléma simítható, akkor lecsüccsenhetsz a székedre és el kezdesz gondolkodni. Vélhetőleg túl fogod majd bonyolítani az ügyet és szüleid majd a plafonról fognak leszedni. Majd csak arra fogsz emlékezni, hogy valamin törted a buksid. Ami már annyira fáj, hogy könnycseppek szántják végig az arcodat. Félve bár, de odalépsz a tükör elé, megtörlöd az arcod, végigpásztázod a tekinteted, majd halkan motyogod: Majd megoldom. Valahogy úgy is lennie kell. Aztán kilépsz az ajtón, s így szólsz: Majd jövök. 2001. március 3.

Szombathelyi Nóra - versek Néma szó A csend körülfog, míg Várom, hogy megszólaljon a telefon, És végre halljam a hangodat, Az éj fátyla alatt Lassan álomba ringat a gondolat, Hogy holnap újra érezhetlek Magam mellet. Várlak..... mint téli természet A tavaszi ébredést. Kutatlak minden gondolatban, Mely szívemben megért. Szeretlek, és nem tudom, Kinek köszönjem, Hogy szívem neked adhatom. Néma szó, itt súgom neked, Hogy szeretlek! A végtelenbe kúszó úton kísérem szívedet, Mígnem megpihenni vágyván Parányi fogadóba tér. S az apró vendégházban is Csak miatta gyúl a fény. Égi csoda a lelked, s ajándék, Mellyel együtt kaptam A művészetet, Hogy néma szóval fessem Meg fenséges képedet. Hazafelé Millió apró pillangó hömpölyög A lázas esti szélben. S most úgy tűnik, Az éj örök, A fénysugár nem hatol át A sötétségen. Pattognak az aszfaltdarabok, Míg buszom hazafelé siet. Még érezhető, mit a meleg levegő Fuvallata hagyott, És furcsa remegés Zavarja meg nehézkes lépteimet. A város felett Hatalmas üveggömb ragyog, Egyre fényesedik, Élénkül színe, ahogy Közeledek a nyugalom házához, Mely mindig menedéket adott. Csókol a pára Simít a fáradság, S az éretlen bűvölet. Hiába küzdök, Törekszem a magányra, A félelem rámtör, könyörtelen követ. Már csak pár méter..... - Sóhajt lazán a szívből jövő ének. Csak még egy mozdulat, És végre hazaérek. Idegen Távolba húz, hiányzik közelséged, Segít egy toll, s papír..... Megénekel a kiábrándultság, Ha egyedül talál. Ismerlek távoli Idegen! Lépésedtől itthon is remeg a föld, Ugyanaz minden, csak az igaz változott. - elszakít és megöl ölelő karod. Nem... Fáradt a mosoly, A jelent csak az emlék élteti, Megbújik két évtized között. Megsemmisít az idő, Fájdalmat zeng, végleg megtörött Szenvedélyt. Hiányzik Az örömkönny, sós tengercsepp. Nevetésedből még visszaköszön A mediterrán szél, Valahol dereng az öröm. De homály fed téged is, Romlás végzett érintéseddel. Mintha sosem létezett volna, Elszökik a szó, a kép, Elnyel a nemlét torka. Eltűnsz ...? Hisz már rég elhagytál... Nem is voltál talán. Nem létezünk, nincs más, Csak a félelem, Hogy nem is leszünk sosem. Mi hívja életre a Csöppnyi gyermeket ide, Ahol nem vár rá szeretet? Mi a cél? Hogy múlté legyen az, Aki csupán most érkezett? Lassan pusztító láng emészti fel Az őszinte szíveket. Nincs többé mosoly..... ...önnön gyarlósága Mindenkit eltemet. Végső könyörgés Nyugalomtól fáradt kezeit Egymásba fonja a zaklatottság. Szívét éjjelek óta tépi Az ijesztő magány, S csak egyetlen álom valóságára vár. Megrezzen minden apró közeledésre, S a szeretet érzése is Hófehér, rideg fényt fest arcára. Oly' sok közeli szív új életet kínál, Ő mégis csak saját szenvedését kívánja. Az életerős hajzuhatag, mely nemrég Még melegséget árasztott sokunk szívébe, Jégcsapfüggönyként omlik a rideg arc elé. S minden mozdulatot, mi a vidámságból fakadt, Ellopja a szenvedés. Elszedi mindenét, nem csupán tőle... Hol van az élet, A szépség gyöngye, mit anyánk szült? S mit apánk nevelt belénk, Hová szalad a tudást éltető tűz? A fájó útvonal egy emberhez vezet, Kit gyűlölni oly' nehéz, Most mégis haragra gyúl szűz szívünk. Kérlek, imádott Álnok! Oly sokunknak Szüksége van rá, add vissza nekünk! 2001. március 1.

Somogyi Gábor: A 13-as busz Kora reggel néha látni lehet, hogyan kanyarodik a Park Avenue-ra a 13-as járatszámú busz. Kecsesen ívelt kanyarral csatlakozik a gyér forgalomhoz, majd fékje idegesítő nyikorgása jelzi, a busz megérkezett. A megállóban ilyenkor még ritkán állnak, és közömbösen szemlélik, hogyan áll meg a busz előttük, meg sem hallják, amikor ajtai nagy robajjal kinyílnak és két másodperccel később ugyanolyan nagy zajt keltve becsapódnak. A vezető gázt ad, fekete füst száll fel, majd lassan kidöcög a buszmegállóból, hogy aztán másodpercekkel később belevegyüljön az élénkülő forgalomba. A várakozók tovább állnak és várnak, mozdulatlanul. Nem is látták, hogy az előbb ment el egy busz; közönyösen állnak és átnéznek a sárga, egyre rozsdásodó tragacson, a 13-ason, ami láthatatlan. Szó szerint. Aztán percekkel később megérkezik az első troli; a várakozók elégedetten nyugtázzák, hogy most sem késett, majd előveszik bérletüket, jegyüket. Majd újabb emberek érkeznek a buszmegállóba. Egyre többen. Azt, hogy pontosan hova visz a 13-as busz, igazából senki sem tudja. Sokan azt sem tudják, hogy létezik egy ilyen járat. Sokan még sosem látták, és az emberek nagy részét nem is érdeklik ilyen jelentéktelen dolgok. A buszmegállók tábláin nem is szerepel ez a vonal, így aztán nincs is olyan, aki a 13-asra akar felszállni. Ám a busz minden kora reggel befordul a Park Avenue-ra, bevágódik a megállóba, majd tovatűnik. Az emberek pedig nem érzékelik ezt, mert mint mondtam, átlátnak rajta. Herbert Carternek azon a májusi napon fontos dolga akadt. Kora reggel indult a hivatalba. Idegesen nézett az órájára. El fog késni, ha nem meg gyorsabban. Megszaporázta a lépteit. Kiért a Park Avenue macskaköves járdájára, a túloldal felé indult. Reflexszerűen nézett szét az úton, a közeledő busz képe így hiába jutott el az agyáig, lépteit nem tudta már mérsékelni. Lelépett az útra, ám lendületén az utolsó ezredmásodperc alatt mégis úrrá tudott lenni és hirtelen nagy erővel ugrott hátra egyet. Lendület közben a bal kezét felemelte, amely aztán nekicsapódott a busznak. Ez meleg helyzet volt, annyi szent, de Herbertet ennek ellenére a hideg rázta. Negyed perce hajszál híján elütötték. Pont most, amikor végre megszerezte a jogi diplomáját... Még bosszankodni se tudott volna rajta, ha itt patkol el, hirtelen és gyorsan. Viszont elméjén a félelmet felváltó megkönnyebbülés után a düh lett úrrá. A busz után nézett, amely épp akkor kanyarodott a tőle alig száz méterre lévő buszmegállóba. Még nevetett is egy kicsit, amikor felfedezte, hogy a 13-as az. Ironikus, kuncogott rajta, de hirtelen jött jókedve ellenére elhatározta, hogy csak azért is megnézi magának azt a buszvezetőt, csakúgy mellékesen elmesélve, hogy az imént majdnem szétkenődött ezalatt a tragacs alatt. A busz állt, Herbert szaladt, és félúton tarthatott, amikor az ajtók nagyot nyekkenve becsukódtak, és a jármű elhúzta a csíkot. Herbert pedig lihegve támaszkodott a táblának. Új ötlete támadt; a táblán a 13-as busz címkéjét kereste, sikertelenül. Pár perc múlva azt mondta magának, hagyd a francba az egészet, majd továbbállt. E reggeli malőr miatt negyedórát késett, s az elkövetkező napokban is sokat bosszankodott az egészen. Egy kerek hónap telt el azóta, Herbert már nem is emlékezett rá. A Park Avenue-n sétált, kora délutánra járt az idő. Ebédelni indult a közeli gyorsbüfébe. Hirtelen elszáguldott mellette egy lerobbant busz; Herbert azonnal felfedezte, hogy ez az a busz. Közvetlen mellette állt meg; nagyszerű alkalom nyílt arra, hogy végre felszállhasson rá. Az utolsó pillanatban mégis megállt. Tökhülye vagyok, gondolta magában, minek szállnék fel erre a buszra? Nem a vezető volt a hibás, én bóbiskoltam el. Mire megyek vele, ha elmondom neki, hogy majdnem elütött? Az ablakból egy fiú nézett rá. Sápadt volt; Herbertet különös érzés kerítette hatalmába. Az a fiú iszonyúan rosszul lehetett... túl sápadtnak tűnt, mintha nem is élő lenne... Az ajtók becsapódtak, a busz nagy robajjal továbbállt. Pár perc múlva visszajött, leült a padra egy zacskó hasábburgonyával és egy pohár kólával a kezében. Várt. A következő 13-ast várta. Sokáig ücsörgött, unalmában a várakozókat számolgatta... Amikor befordult egy busz. Sárga, lerobbant - csak a 13-as lehetett. Ugyanaz volt, ami órákkal ezelőtt elment. Valami körjárat lehet, gondolta Herbert, azért nem láthatta visszafelé elmenni. Voltak ismét felszállók; barna ballonkabátos emberek, szürkék, átlagosak, sápadtak és élettelenek. Fura megfigyelés... Amint az utolsó is felszállt, az ajtó becsapódott, Herbert azonban még mindig követte a szemével a felszállót, és hirtelen mintha káprázni kezdett volna a szeme. Nézte a ballonkabátos hátát, és közben átlátott rajta! Átlátott a túloldalra! Mindez egy röpke pillanat alatt történt, mert a busz sebesen elhúzott. Herbert pedig ott ült a padon, izzadtan és pofán csapva felfedezésétől. Biztos téved. Csak rosszul látta. Képzelődött. Összemosódott a kép. Téved. Tévednie kell. Aznap este amikor hazaért, felhívta a busztársaságot, és a 13-as busz felől érdeklődött. Nagy megdöbbenésére azt a választ adták, hogy ilyen számú járat nem létezik náluk. Az lehetetlen, mentegetőzött, hisz már háromszor látta azt a járatot. Sajnálják, válaszoltak a telefonba, de ilyen vonal akkor sincs. Biztos csak elnézte, az biztos a 73-as volt. Sokan elnézik a számozást. Herbertet nem nyugtatta meg a válasz. Egyáltalán nem tévedett. Háromszor is látta, ugyanazt a buszt, ugyanazt a járatot. Végképp választ akart kapni a kérdéseire, így éjszaka az ágyában, sok forgolódás után fogadalmat tett magának arról, hogy ha törik, ha szakad, de fel fog szállni a buszra. Ötkor már fel volt öltözve. Üzenetet hagyott, hogy ma nem megy be az irodába, mert fontos elintéznivalója támadt. Az évszakhoz képest hideg volt a reggel. Legalább nem lesz ma akkora kánikula, mint ami egész héten volt. Odaért a buszmegállóhoz. Négy-öt korán kelő várakozott még rajta kívül. Bekanyarodott egy troli, a megállóban immár csak ketten maradtak: Herbert és egy ballonkabátos férfi, olyan kicsi, szürke figura, mint a többi 13-as utas. Odalépett hozzá, és megkérdezte, nem-e a 13-asra vár véletlenül. A férfi csontos, aszott kezét beledugta a kabátzsebébe, majd kissé rekedt hangon és alig hallhatóan visszakérdezett: -Maga is rá vár? -Igen. Most szállok fel először erre a járatra. Nem tudja véletlenül, hogy hova megy? A férfi felsóhajtott. -Ezt senki sem tudja meg, míg fel nem száll rá. -Mi?... Hogy? Ezt hogy érti? -Úgyhogy senki sem tudja, hova megy. -De hát ez lehetetlen. Ha senki sem tudna a járatról, akkor nem üzemelne... Nem létezne... -Létezne? Nem létezne? Honnan tudja maga, hogy mi itt a valóság? - mondta kissé gúnyosan. - Talán nincs is végállomása. Talán nem létezik. Egy illúzió az egész? Herbert értetlenül bámult. A férfi abbahagyta a mondanivalóját. Mosoly jelent meg az arcán. -Erre a buszra nem mindenki szállhat ám fel. Ugyanis nem mindenki látja. Aki viszont felszáll rá, az már csak az út végén szállhat le róla. A busz befordult. Távol volt még, de Herbert tudta, a 13-as az. A ballonkabátos közelebb állt az útpadkához. A busz megállt, az ajtó kinyílt. A férfi Herbertre nézett. -Jól gondolja meg - mondta -, hogy felszáll-e. Ezen a buszon csak egyszer lehet utazni. Egyetlenegyszer. Többször már nem lesz alkalma rá. - A férfi a többi utasra nézett. Tizen lehettek, falfehérek, sápadtak, élettelenek. - Innen nincs kiút. Döntsön! Herbert tétovázott egy pillanatig, majd határozott mozdulatokkal fellépett a busz lépcsőin. Az ajtó hangosan becsapódott mögötte, mint egy cella ajtaja a börtönben, a busz pedig elindult. Bent még hidegebb volt. Végignézett a buszban, és nyomasztó érzés kerítette hatalmába. Ennyire sápadt embereket még sosem látott, kivéve azt a fiút a buszon. Ezek is olyanok voltak. Élőhalottak. Herbert megborzongott, amelyet a hideg levegő és egyre növekvő félelme váltott ki. Az utasoktól a legtávolabb eső ülésen foglalt helyet. Herbert a tájat nézte a piszkos ablakon keresztül. Pár perc múlva már a külvárost szelték át, majd az országútra tértek rá. Ha ez helyijárat, gondolta Herbert, akkor sürgősen fel kellene tűnnie a végállomásnak. Már öt perce mentek, Herbert pedig rájött, hogy nem egy helyijáraton csücsül. Beborult az ég, esni kezdett. Sötét lett odakint, alig lehetett valamit látni. Herbertnek elfogyott a türelme, mellesleg már a félelme is szétterjedt az agyában. Felkelt, hogy beszéljen a vezetővel. A vezetőfülkén fekete drapéria lógott, nem lehetett keresztül látni rajta. Beszólt, megkérdezte, hová mennek, de válasz nem érkezett. -Elnézést, nem tudja valaki... - ahogy hátrafordult, hogy az utasoktól informálódjon (akikkel nem szívesen csevegne, de volt az utolsó esélye), a hirtelen jött döbbenet és ijedtség beléfojtotta a szót. Az utasok... átlátszóak voltak! Csakúgy, mint az az alak, aki a múltkor is látott. Nem tévedett. Igaza volt. Itt valami rettenetes dolog történik. Arcára a döbbenet grimasza ült ki. -Mondtam magának - kezdte a ballonkabátos haragosan -, mondtam, hogy innen nincs visszaút! Megmondtam, hogy ez a járat valójában nem is létezik. Igazam lett: átlátszóak vagyunk. Itt minden az... még maga is. Herbert maga elé emelte a karját... kifakult a ruhája, a bőre, szürkévé, fokozatosan áttetszővé vált. -Álljanak meg! - kiabált a félelemtől. - Állítsák meg a buszt! Le akarok szállni! -Hogy le akar szállni? Itt? A Semmi közepén vagyunk, fényévekre a Földtől! Mi már nem létezünk! Meghaltunk! Mi már csak szellemek vagyunk, félúton. -De... de... én nem haltam meg! -Nem? Pedig nagyon úgy látszik. Ó, gondoljunk csak bele! Ott áll Ön az út szélén, majd hirtelen felszáll a semmire, erre a buszra, amely valójában nincs ott. Kilép az úttestre. Szörnyű baleset! Nem a buszvezető volt a hibás, ön ugrott a jármű elé. Kiérnek a mentők, elviszik a holttestét, az emberek egy-két nap múlva elfelejtik az egészet. Elfeledkeznek az ön haláláról! Mert ilyenek az emberek - közönyösek. A busz, utasaival és Herbert Carterrel együtt tovább száguldott a Semmiben. Egy távoli ragyogó fény felé tartott. Az talán a mennyország? Vagy a pokol? Vagy talán egyik se? Hova tartanak a halott emberek lelkei, szellemei? Élő azt nem tudhatja meg. Tovább már nem kísérjük figyelemmel a 13-as útját. Olyan tájakra viszi utasait, ahová élő ember nem teheti be a lábát. Somogyi Gábor 2001. március 1.

Szösszenetek Okt.? Előttem egy könyv. Olvasni próbálok. A végítéletről szól. Már nem tudok figyelni, pedig még három oldal van hátra. Nem találom az összefüggést. Kezdetben mondat és mondat között, később a szavak közötti kapcsolatok sem világosak már. Zúg a fejem. Másra gondolok. Értelmetlen zagyvaságnak tűnik az egész. Már a betűket sem látom. Összemosódik a papír fehérsége és a fekete nyomdafesték. Szürkeséget látok magam előtt. Nem nehéz elszakadni az olvasmánytól. Felemelem a fejem. Fáradtan, de még korántsem megpihenve kinézek az ablakon. Menekülök az értelmetlen szöveg elől. S az ég az ég pont olyan színű, mint az előbb látott szürkeség. A fűtőtesthez hajolok és érzem a melegséget, ami tökéletes ellentéte a hideg, barátságtalan színnek. A MŰ A mű sosincs kész és sohasem tökéletes. Az alkotó mindig változtatni szeretne rajt. Főleg, ha érzi, hogy fontos állomása életének a mű. Addig bonyolítja és javítja, míg az egész egy egyvelegnek tűnik. A halandó ember számára érthetetlen. Ekkor rájön a művész, hogy a bonyolultságával nem tud kapcsolatot teremteni a közönséggel. Új dolgokba kezd és ki tudja lehet, hogy ezt is addig kuszálja, míg elveszti gyermekded mondanivalóját s ezáltal értéktelenné válik a szemünkben. Írd le a gondolataidat, mielőtt átgondonád, mert csak így maradhatnak, gyerekien tiszták! 2000. Bernhardt Vera, Toldy wroni@freemail.hu 2001. március 1.

Mama Mosolyogsz, Ahogyan egy szirom Száll alá a fáról S a finom, Bársony pázsiton Megpihen, Szelíden, Ahogyan egy rózsa Bontja gyűrött szirmait, Remegőn, attól félve Ősszel elveszíti mind, S télen, Marcipánná fagyott Dermedt virágként tűrsz, S illatod párás Üvegburkába merülsz Sejted: nem kell sok, Csak a szellő, Hogy kettétörj S a földre terülsz. Kása Ilka, Toldy 2001. január 13.