Gerlóczy Márton: Váróterem

2005. június 6.

Azt hiszem, az Igazolt hiányzás után nem kell bemutatni az első regénye írása idején még mindössze huszonegy éves szerzőt, aki, miközben szokás szerint sok kritikus a földbe döngölte, a könyv borítóján olyan nevek méltatták tehetségét, mint Göncz Árpád vagy Jancsó Miklós. A most is csak mindössze huszonhárom éves író, akinek Áprily Lajos volt a dédapja, és Jékely Zoltán a nagybátyja, egy különös, csöppet sem szabályos srác, aki még csak le sem érettségizett, és vagy négy általános és három középiskolában koptatta a padot, eszerint nem túl sok örömmel. Második regénye, a Váróterem is tartalmaz ugyan életrajzi elemeket, de az igazolt hiányzáshoz képest nagy része fikció. Egy meg nem nevezett kelet-európai városban játszódik, amely akár Budapest is lehetne, és főhőse egy srác, egy nyugtalan fiú, fokozatosan leépülő nagyapja, a kocsmatársasága, öntudatos barátnője, és a világ, amelyben nem igazán találja a helyét. Sokkal érettebb ez a könyv, mint az első, és talán még kiábrándultabb, ennek ellenére szórakoztató, vagy inkább ironikus. A felsorolt főszereplőkön kívül főszereplők még benne a magány, a bizonytalanság és a nyugtalanság, vagyis benne van mindaz, ami a legtöbb huszonéves olvasó számára ismerős.