Pocsai Krisztina (énekesnő, műsorvezető)
2005. május 2.
Pocsai Krisztina (30) óvodáskora óta tanul zenélni, kezdetben inkább zongorázott, aztán beleszeretett a jazz énekbe, és ezen a szakon le is diplomázott a főiskolán. Közben és azóta is folyamatosan énekel zenekarokban, a szélesebb közönségnek a Not For Sale nevű formációból lehet ismerős, de a klubok vendégei is gyakran láthatják őt a Freeport zenekarban. Emellett a Megasztár előző szériájában énektanárként is dolgozott. Beszédhangját szintén sokan ismerhetik, hiszen ő vezeti a jazz műsorokat a Petőfi Rádióban, és gyakran hallható különböző tévéreklámokban is.
Problémás volt a kamaszkorod?
Igen, főleg saját magammal nem tudtam kibékülni, a külsőm miatt meglehetősen gátlásos voltam, így aztán inkább otthon ültem. Imádtam a kedvenc kanapémon fekve olvasgatni.
Mit olvasták szívesen?
A középiskolás időszakban főleg krimiket, nagy Agatha Christie rajongó voltam. Aztán persze az éppen divatos regényeket is elővettem, akkoriban főleg a könnyű olvasmányokat szerettem, a szépirodalom csak később került a kezembe.
Volt más hobbid is?
Már egészen kis koromtól a zene töltötte ki az időm nagy részét, zeneoviba, majd zenei általánosba és konziba jártam. Rengeteget hallgattam is a muzsikát, mindig szólt otthon valami. Az évek múltával egyre többet kellett gyakorolnom is, ami a kötelezettség miatt nem volt mindig a kedvenc időtöltésem, de azért megcsináltam. Nagyon szerettem még a barátaimmal koncertekre járni, a diszkókat viszont messziről elkerültem, nem volt az én világom.
Hogyan szeretted meg ennyire a zenét?
Egészen kicsi voltam, amikor a bátyám zeneóvodába került, és amikor anyukámmal mentünk érte, kihallatszott az éneklés, például a „Hajlik a meggyfa” – erre konkrétan emlékszem… Szóval nagyon izgalmasnak tűnt, és én is oda akartam járni, így a szüleim beírattak, aztán már egyértelmű volt, hogy folytatom a zenei tanulmányokat.
A kamaszéveidet Miskolcon töltötted, de főiskolára már Budapesten jártál. Hogyan viselted az otthontól való elszakadást?
19 éves voltam, amikor elkezdtem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola jazzének szakát, szerintem ez ideális időpont volt az önálló élet elkezdésére. Otthon már annyira vágytam arra, hogy egy kicsit szabadabb lehessek, ne mondják meg, hogy mikor menjek haza stb., hogy nagyon örültem a költözésnek. Persze hiányoztak a szüleim, hiszen nagyon jó volt velük a kapcsolatom, de nem fogtam fel olyan komolyan a dolgot, mint ők. Csak évekkel később értettem meg, hogy miért sírt anyukám az ablakban integetve, amikor elindultam otthonról felpakolva az összes cuccomat: Ő már akkor tudta, hogy végleg megyek el, vagyis nem fogok már velük lakni.
A pesti életet is könnyen megszoktad?
Persze, nagyon élveztem. Szerencsésen alakult a dolog, mert mielőtt elkezdődött a főiskola, nyáron volt egy jazztábor Tatabányán, ahol egy csomó zenésszel megismerkedtem, sok közülük évfolyamtársam is lett, így amikor felköltöztem, már megvolt az iskolai zenekar is, és sok barátot szereztem. Velük koncertről-koncertre jártunk a budapesti éjszakában, úgyhogy nagyon mozgalmas időszak volt.
Nem volt fárasztó ez a suli mellett?
De, nem is bírtam, csak három hónapig, akkor egy kicsit lassítottam, és normalizálódott az életritmusom.
Említetted, hogy mennyire gátlásos voltál. Ezzel hogyan fér össze az előadóművészi pálya? Hiszen a színpadon töltöd a fél életed…
Nem a színpad vonzott, hanem az éneklés. Az, hogy ez azzal járt, hogy fel kell mennem a színpadra, ez eleinte komoly probléma volt számomra. Mindig rémképek éltek bennem a szereplésekről, de aztán ezeket szép lassan levetkőztem. Megpróbáltam kizárni a külvilágot, és csak a zenére összpontosítani. Ezt két-három évvel ezelőttre sikerült teljesen megvalósítanom.
Miben változtál meg leginkább kamaszkorod óta?
Akkoriban nagyon akartam hogy szeressenek, és ennek érdekében kerültem minden konfliktust, akár a magam kárára is igazat adtam mindenkinek. Most már meg tudom mondani, ha valami nem tetszik, ki tudok állni magamért, és van egy egészséges önbizalmam.
(szebori)
